Ez a cikk az Éva magazin egy korábbi számában jelent meg.

Nemrég eA nem az új igen, avagy végre megtanulok nemet mondani (remélem)lgondolkoztam azon, hogy mi a legjobb tulajdonságom. És arra jutottam, hogy a kedvesség. Szeretem az embereket, imádok udvarias és előzékeny lenni, és még a BKV-ellenőrre is mosolygok. De most már nem vagyok benne olyan biztos, hogy a kedvesség olyan jó dolog. Nekem.

Szeressenek

Nem tudok nemet mondani. Vagy csak nagyon nehezen. Mélyre ástam magamban, és két okot találtam, hogy miért nem. Az egyik az az elemi erejű vágyam, hogy szeressenek. Lehetőleg mindenki. Sokáig azt hittem, hogy akkor fognak szeretni, ha mindent elvállalok, ha mindenben alkalmazkodom, ha mindenre igent mondok.

A másik ok a rendkívül fejlett empatikus készségemben rejlik. Amint nemet készülök mondani valakinek, végigfuttatom magamban, hogy szegény most mihez fog kezdeni, jaj, biztos nagy problémát okozok neki, amiért most az egyszer nem számíthat rám.

A dolog azzal is összefüggésben állhat, hogy olyan típusú következetes szeretetben nőttem fel, amely nagyon határozottan kijelölte számomra a helyes utat. Nem igazán volt helye tiltakozásnak, nemet mondásnak, lázadásnak. Azt hiszem, ebből következik az is, hogy a mai napig rendkívül nehezen hozok döntéseket, hiszen nem igazán tanultam meg önállóan választani és magam viselni a felelősséget.

Igenek

A legnagyobb igen, ami helyett nemet kellett volna mondanom, az első esküvőmön hagyta el a számat. Nem arról van szó, hogy nem jó embert választottam. Nagyon jó embert választottam, de azok a problémák, amelyek miatt végül pár év múlva elváltunk, kezdettől fogva jelen voltak. Ha egy kicsit őszintébb vagyok magammal, ha bátrabban szembe merek nézni a tényekkel, ha sokkal hamarabb ki merek mondani egy fájdalmas nemet, akkor sok későbbi, nagyobb fájdalomtól megkímélhettem volna magunkat. (Nyilván nem egyedül az én felelősségem az ügy.) Ezt persze csak utólag látom ilyen világosan. (Habár… érdekes, hogy az esküvő előtt egy héttel herpesz jelent meg az ajkamon, és már akkor is átfutott a fejemen, hogy olyan, mint egy pecsét: „Ne mondd ki!”)

A válásom utáni kapcsolatomban a párom rám bízta, hogy szeretnék-e házasságot és gyereket. Ő jelezte, hogy mindkettőre nyitott, és arra kért, hogy szóljak, ha készen állok rá. Hamarosan mindkét dologgal kapcsolatban természetesen, szinte a gyomromban éreztem meg a választ. Lett esküvő és lett gyerek is. És ezek már felnőtt döntések, belülről megérlelt, valódi igenek voltak, nem csak olyanok, amelyekkel a nemet akartam kikerülni.

Búra alatt

Na de térjünk vissza a fősodorhoz, mert ez csak egy kis színes volt az igenekről és a nemekről. Valójában nem csak a nemet mondásról van itt szó.

• Én vagyok az, akit néha megkérnek, hogy ismételje meg hangosabban, mert nem hallották.
• Én vagyok az, akinek a beszélgetőpartneréhez mások is elkezdenek beszélni, mert nem esik le nekik, hogy az illető éppen foglalt.
• Én vagyok az, aki majdnem minden e-mailjét köszönömmel zárja.
• Én vagyok az, aki végig ott van a táncpróbákon, hogy aztán az év végi fellépésén valaki mást állítsanak a helyére.
• És én vagyok az, aki, miután egy befőttes gumit talált az étteremben a sült krumplijában, reklamál ugyan a pincérnek, ám a végén hozzáteszi: „De azért finom volt!”

Lúzer volnék? Nem tudom. Nem gondolom magam sikertelennek, sok mindent elértem az életben, amire vágytam és amiért megdolgoztam. De lehet, hogy még több mindent elérhettem volna – ha kicsit másképp csinálom. Hogyan is? Határozottabban? Magabiztosabban? Karcosabban? Néha annyira szeretnék másmilyen lenni. Ha a helyzet megkívánja, hangosnak lenni, beszólni, leordítani valakinek a fejét, az asztalra csapni, káromkodni. De jut eszembe, ez nem én vagyok, hanem Fejes Viki a volt munkahelyemről. Mondjuk kapott is egy szívinfarktust negyvenéves korában. Na, én azt nem fogok. Ha engem leöntenének egy tányér főzelékkel a menzán, én akkor sem pattannék fel sikítozva, mert egyszerűen fizikailag képtelen lennék rá. Úgy érzem, mintha egy hűvös búra lefojtaná az indulataimat, és azok nem tudnának a felszínre bukkanni.

Eldurran az agyam

Megtanulom-e végre kiengedni a gőzt? Kijelölni a határaimat, vállalni a konfrontációt, képviselni a saját érdekeimet?

Az az igazság, hogy sokkal égetőbb azoknak az eseteknek az emléke, amikor nem sikerült – és rengeteg ilyen van. Évekre visszamenőleg fel tudok idézni beszélgetéseket, amikor nem azt, nem úgy kellett volna mondanom, de nem ment, mert gyáva voltam vagy le voltam fagyva, és nem kapcsolt az agyam.

Ellenben a mai napig örömmel tölt el, ha eszembe jut, hogy hogyan kiabáltam az utcán a telefonban egy OEP-es (ma már: NEAK-os) ügyintézővel, aki elutasította a CSED (csecsemőgondozási díj) iránti kérelmemet. Akkor már fél éve küzdöttem az igazamért úgy, hogy egy fillér ellátást nem kaptam a szülés óta, és egyszer csak eldurrant az agyam. Na persze úrinő maradtam – minden körülmények között –, egyszerűen csak egy kicsit emeltebb hangon beszéltem az indulattól, és a gondolati sodrás miatt nem hagytam szóhoz jutni a másikat néhány percig. És tudjátok, milyen jólesett? Remegett a lábam, de végre kiálltam magamért, végre nem másokra voltam tekintettel, hanem magamat képviseltem. Meg is kaptam, ami jár – hét hónap késéssel, de ez már részletkérdés. (Később személyesen is találkoztam az ügyintézővel, és elnézést kértem tőle. Azt mondta, semmi baj, előfordul náluk az ilyesmi.)

Visszafogott anyatigris

Pár hónapja a babakocsiban ülő kislányommal egy tömött buszra szálltunk fel. Mellettünk egy nagydarab, büdös bácsi ült, aki kérges kezével többször is megsimogatta a kislányom fejét. Láttam a babán, hogy szinte megkövül a félelemtől. Nem volt hová húzódnunk. Kénytelen voltam megszólalni a nyolcadik simogatás előtt, bár szinte fizikai erőfeszítésembe került: „Köszönjük, elég volt!” „De én annyira szeretem a gyerekeket!” „Nem baj, köszönjük, nem kérünk több simogatást!” Ennyire telt tőlem. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy még a bennem szunnyadó anyatigrist is leárnyékolja az udvarias polgár. Úgyhogy van még hová fejlődnöm. Muszáj. Mert most már nemcsak rólam van szó, hanem a gyerekemről is, akit nekem kell megvédenem.

Apropó, gyerek. Rájöttem, hogy nem csak érte, miatta, hanem neki is meg kell tanulnom nemet mondani, mégpedig az ő érdekében. Nem lesz könnyű.

Zárszó

Jó lenne ezt a cikket azzal zárni, hogy „és akkor elhatároztam, hogy innentől nemet mondok, és úgy is lett”. De ez azért sajnos nem ilyen egyszerű. Nap mint nap gyakorolnom kell, hogy keményebb és öntudatosabb legyek, mert a személyiségemből az fakadna természetes módon, hogy én kérjek elnézést. De már nem akarok.