-És akkor azt mondta, hadd használja a telefonomat! – magyaráztam kétségbeesetten. –Kinek nincs mobilja a 21. században? De érted, még azt is felajánlottam, hogy kiadom a sajátomat a kisablakon keresztül! Úgy persze nem kellett neki! Egyértelmű, hogy valami nagyon rosszat akart.

Apa csendben hallgatta végig a kitörésemet, és közben bölcsen bólogatott, mint aki pontosan érti. Kicsit furcsálltam is a mindentudó kifejezést az arcán. Apa nem beszél sokat, de annak mindig komoly súlya van, ha megszólal.

Zavartan elhallgattam, mert éreztem az ólomnehezékeket, amik ott függtek közöttünk, körülöttünk. Nem tudtam, milyen emlékeket hívtam elő belőle a sztorival, ami tegnap délután zajlott le odahaza, mikor egyedül voltam, de éreztem, csak ki kell várnom, és apa mesélni kezd.

Így is történt. Egy felkavaró történetet osztott meg velem a maga komótos, nyugodt módján, amiről álmomban sem gondoltam volna, hogy része apám valóságának.

Tizenhét éves volt. Egyedül maradt a panellakás harmadik emeletén, a szülei vidékre utaztak, neki pedig nem volt kedve velük tartani: randit beszélt meg estére az egyik osztálytársával, le nem mondta volna a világ minden kincséért sem. Amikor még kissrác volt, a szülei gyakran elmondták, hogy ne nyisson ajtót idegeneknek, ez a tanács azonban már akkor is régimódinak, túlaggódósnak hangzott. Soha nem volt rossz tapasztalata, eszébe sem jutott, hogy bizonyos embertársaitól neki félnie kéne.

Csengettek. Kinézett a kukucskálón. Egy férfi állt a küszöbön.

– Szia! Itthon vannak a szüleid?

-Nincsenek. – válaszolta apa az igazságnak megfelelően.

-És mikor jönnek haza?

-Nem tudom. Elutaztak.

-Oké, nem baj. – mondta a férfi. – Te is segíthetnél nekem. Itt lakom kettővel följebb, vendégeket várok, és csak most vettem észre, hogy kifogytam a tejből. Tudnál adni egy dobozzal?

-Persze. – mondta apám készségesen, mivel emlékezett rá, hogy legalább négy doboz tej áll a hűtőben: a szülei hajlamosak voltak a halmozásra. Gondolta, előzékeny lesz, és ad a szomszédnak két dobozzal is. Igaz, nem emlékezett rá, hogy valaha találkoztak, de ez egy lakótelep esetében egyáltalán nem ritka jelenség.

Amikor kinyitotta az ajtót, hogy átnyújtsa a tejeket, a férfi azonnal rárontott. Egyik kezével elkapta apa vállát, a másikkal becsapta a bejárati ajtót, és már be is fogta a száját. Nem volt idő segítségért kiabálni.

A férfi berángatta a szobába, miközben végig a száján tartotta a tenyerét. Apa nem hitte el, hogy ez történik. Nem értette, mit akarhat tőle ez az erőszakos vadállat. Hallotta a fülében a lihegését. Érezte, ahogy a nyála a nyakába folyik. Elöntötte az undor. De tudod, valami bizarr kíváncsiságot is éreztem közben, mondta nekem most, a jelenben. Olyan volt, mint egy amerikai film akciójelenete. Semmiképp sem olyan, aminek bármi köze van a magyar hétköznapokhoz.

És akkor felharsant a telefon a nappaliban.

Ormótlan, koszospiros készülék volt éles, csörömpölő hanggal. Az idegen megijedt, a keze egy pillanatra lecsúszott apa szájáról. És neki ennyi elég volt, elöntötte a félelem, turbó üzemmódba kapcsolt a túlélési ösztön. Segítség, ordította, és miközben a férfi szorítása enyhült a vállán, felidézte a néhány évvel korábban vett karateleckék alapvető szabályait. Két mozdulatába került, és a támadóját azonnal földre küldte.

Két emeletet rohant lefelé, amikor meg mert állni annyi időre, hogy becsengessen Piroska néniékhez. Szerencsére otthon voltak, beengedték. Levegő után kapkodva mesélte el, mi történt, a szomszédok pedig hívták a rendőrséget.

Mire a járőrök kiértek, a férfi már nem volt sehol. Nem is találták meg. A rendőrök nem vettek komolyan, ahogy a szüleim sem, mesélte apa inkább blazírtan, mint szomorúan. Az volt az érzésem, engem hibáztatnak. Ha akkor fontosabb nekem Kecskemét, mint a randi, ez nem történik meg, sugallták. Úgyhogy tényleg azt gondoltam, én tehetek az egészről. Nem is meséltem el senkinek. Még anyukádnak sem, akivel aznap találkoztam volna. Inkább áttettem a randit egy héttel későbbre, amikorra már kiheverem a történteket.

És sikerült, kérdeztem. Mi? Kiheverted? Hosszan hallgatott, majd megcsóválta a fejét. Manapság is divat hibáztatni azt a nőt, aki szűk ruhát vesz fel és megtámadják. Én mindig felháborodtam ezen a gondolkodáson. A saját bőrömön tapasztaltam meg: semmi a világon nem kell hozzá, hogy áldozat legyél. Szerencsére megúsztam, ahogy most te is. Sokan nem ekkora mázlisták, nincs karate, Piroska néni, egészséges gyanakvás. Szóval mindent összevetve kihevertem. És, bizarr ilyet mondani, de jobb ember lettem általa.

Sztárok, akik átélték a családon belüli erőszakot: