„Miért mondtam nemet a leánykérésre?" Kilenc történet

Itt a tavasz, illetve lassan a nyár, csak úgy rajzanak a szerelmespárok a parkokban. De vajon hányból lesz a románcok közül házasság? És jó lenne-e egyáltalán, a körülöttünk turbékoló párocskák mind összekötnék az életüket? Az alábbi történetekből, amelyeket Reddit-felhasználók gyűjtöttek össze, az derül ki, hogy a válasz korántsem egyértelmű. Egy tanulságot majdnem minden történet elbeszélője levon: „Örülök, hogy a megérzéseimre hallgattam." Nézzétek a galériát és próbáljátok meg elképzelni, hogy ti mit tettetek volna a megkért nők, illetve esetenként férfiak helyében! „Miért mondtam nemet a leánykérésre?" Kilenc történet Én kértem meg a fiúm kezét. Akkor három éve voltunk együtt. Azt mondta, szeret, de a szüleinek nagyon rossz volt a házassága és igazából nem biztos benne, hogy valaha el tudná képzelni magát házasként. Kisírtam a két szemem, és ő átölelt, de ragaszkodott az igazához. Egy idő után elfogadtam, hogy nem fogunk összeházasodni, és enélkül is lehetünk boldogok, és szerethetjük egymást. Két évvel később megkérte a kezem. 12 éve vagyunk házasok. Csak azért kérte meg a kezem, mert rajtakaptam, hogy megcsalt. Tényleg azt gondolta, hogy ezt fogom mondani: &bdquo;Igen! Hát persze! Megbocsátok neked! Kérlek, csalj meg fűvel-fával azután is, hogy összeköt minket a jog!” Tökhülye volt a srác. Én a másik oldalon álltam ebben a történetben, ami évekkel ezelőtt zajlott le. A barátnőmmel egy közös barátunk esküvőjén voltunk, és magával ragadott a helyzet romantikája, és a lagzi közepén megkértem a kezét. Nemet mondott, és elmagyarázta, hogy nem ilyen lánykérésre szeretne emlékezni. Olyan ízléstelen dolog egy ilyen soha vissza nem térő pillanatot valaki más nagy napján megejteni, mondta, és ajánlotta, hogy kérjem meg később, valamikor máskor. Pontosan öt perccel később bejelentették, hogy a menyasszony most fogja eldobni a csokrot. A lányok mind felsorakoztak, és a csokor pont a barátnőm kezében landolt. Nevetett, és azt mondta nekem: &bdquo;Ez egy emlékezetes pillanat. Na jó. Legyen az, hogy most el vagyunk jegyezve.” Az egyetemi barátnőmet kértem feleségül. Én húszéves voltam, ő 21. Egy éve jártunk, és ő terhes lett. Azt gondoltam, ennek így kell lennie: szeretjük egymást, minden csodálatos, őszintén szerelmes voltam. Ráadásul fix munkám is volt, szóval úgy véltem, semmi sem állhat az útjába annak, hogy közös életet kezdjünk és családunk legyen. Ő viszont kiborult, sírni kezdett és elmondta, hogy egy hónapja viszonyt folytat az exével. Nem tudja, kitől van a gyerek, ezért elvetette, és erről egyikünknek sem szólt. Ezután újra összejött az exszel, én pedig a következő években az alkohol rabja lettem. Most nemsokára harminc leszek, két éve visszamentem az egyetemre, nem használok drogokat, sem alkoholt és ápolom a sztrókon átesett nagypapámat. Egy hónapja randiztunk, amikor a férjem megkérte a kezem. Elutasítottam, mert egy hónap után csak nem fogok igent mondani! Egy évvel később megint megkért, és megint nemet mondtam, mert nem éreztem késznek magam. Csak újabb három évvel később, a negyedik lánykérésre mondtam igent. Akkor éreztem úgy, hogy készen állok a házasságra. 11 éve élünk együtt. Visszatekintve az ő megérzései voltak helyesek. :) Azt mondta, nem fogja azt mondani, hogy szeret, amíg össze nem házasodunk. Ez akkora vészjelzés volt, hogy csak na. 29 évesen négy éve voltam együtt a barátommal, amikor ő “megkérte a kezem”. Azért tettem idézőjelbe, mert nem is mondott semmit, csak fél térdre ereszkedett és felmutatott egy gyűrűt. Egészen addig, valahányszor szóba jött a házasság, mindig megmondtam neki, hogy még nem vagyok készen. A kapcsolatunk amúgy stabil volt, de úgy éreztem, nem tart sehova, és igazán mély kötődés nincs köztünk, sosem voltak köztünk valódi beszélgetések. Mintha csak én beszélnék és ő hallgatna, de nem adna vissza szinte semmit. Még csak nem is veszekedtünk soha. Maga a lánykérés is a kapcsolatunk keresztmetszetének látszott: ahelyett, hogy megbeszéltük volna, mit akar, ami túl nehéz lépés lett volna, egyszerűen csak vett egy gyűrűt (gyémántgyűrűt ráadásul, amiről már korábban megmondtam neki, hogy nem akarom, de ő nem hitt nekem), nyilvánvalóan azért, hogy ne kelljen szembenézni a bonyolult érzésekkel és konfliktusokkal. Utána együtt maradtunk, de olyan zavarodottnak éreztem magam, ő pedig olyan elkötelezettnek látszott, nem értettem, mi a baj velem. Másfél évvel később megtudtam, hogy más nőket is hajkurászott nagyjából végig a kapcsolatunk alatt, ideértve a barátnőmet is, akiért teljesen odavolt (a barátnőm ebből semmit nem vett észre). Amikor mindez kiderült, totál begolyózott és minden korábbi feszültség egyszerre tört fel. A tetőpont az volt, amikor levelet írt a szüleimnek, amiben lényegében engem hibáztatott a hűtlenkedéseiért. Örültem, hogy az intuíciómra hallgatva nem mondtam igent neki, bár közben azt kívántam, bárcsak előbb vége lett volna. Egy hónappal később megismerkedtem a mostani férjemmel, és másfél év együtt járás után össze is házasodtunk. Amikor ő megkért, egy pillanatig sem haboztam, pedig csak pár hónapja voltunk együtt. Novemberre várjuk az első babánkat. Egy kiállítás-megnyitón ismerkedtünk meg, és pár nap múlva hazautazott vidékre. Minden nap beszéltünk telefonon, és ő mondta, hogy menjek vele Olaszországba, ahova festményeket szállít egy műgyűjtőnek. Készülődni kezdtem, megújítottam az útlevelemet. Azt mondta, meg fogja kérni a kezem Olaszországban. Megmondtam neki, hogy ez túl gyors nekem, és hogy mintha nem lennénk egy szinten ebben a kapcsolatban. Ettől teljesen magán kívül lett, ötvenszer felhívott a következő éjszaka, de a másodiktól kezdve már nem vettem fel. Néhány évvel később megtudtam, hogy börtönbe került egy 18 év alatti tanítványával folytatott viszonya miatt. Féltem és önző voltam. A barátom háborús veterán volt, és mint a legtöbb hozzá hasonló katona, PTSD-ben szenvedett. Öngyilkosságot is megkísérelt és mindenfélével gyógyszerezte magát. Szerettem, odavoltam érte (még most is), de tisztában voltam azzal is, hogy ha belemegyek ebbe a házasságba, akkor az életemet a férjem gondozójaként fogom tölteni. Ha igent mondtam volna, mára már özvegy lennék. A magam szempontjából jó döntést hoztam, de az ő szempontjából?... Bárcsak erősebb lettem volna.