Ez a cikk a famiily.hu-n jelent meg először.

Tizenkét éves voltam, amikor megérkezett a családba a kisöcsém. Emlékszem, olyan boldog voltam, hogy mindenkinek szétkürtöltem a jó hírt az osztályban, sőt-, bár ebben nem vagyok biztos ennyi év távlatában-, még talán a sulirádióban is elhangzott tőlem az infó, ekkortájt ugyanis rendkívül menő dolog volt az iskolarádióban tevékenykedni. Igaz, miután megláttam édesanyám kezében a kis kórházi ablakon keresztül, megkérdeztem, hogy biztosan az én testvérem-e, mert kicsit fura volt a fejformája. Ez utóbbi problémán szerencsére hamar túllendültem, ugyanis pár hét alatt szépen kikerekedett a buksija, ma pedig miután már magam is anya vagyok, tudom, hogy nem minden baba érkezik meg olyan egyszerűen erre a világra, így aztán gyakran nézhetnek ránk pár napig meggyötört arcocskák a kiságyból.

Átpelenkáztam, segítettem fürdetni, etetni és persze rengeteget játszottam vele. A mai napig poén kettőnk között, hogy ő volt a felépített lego-tornyok lerombolásának rekordere. Ma persze már az én kisfiam dönti romba másodpercek alatt az öcsém által épített tornyokat. Nincs mese, előbb-utóbb úgyis visszanyal a fagyi.

Amikor anyukám visszament dolgozni-, és persze azelőtt is-, a nagymamám sokat segített a vigyázásban, ő ment Daniért az oviba és hozta haza, hogy aztán hárman együtt várjuk majd a szülőket. Ahogy a tesóm nagyobbacska lett és persze én is idősebb és még inkább megbízható lettem, anyu bátran hagyta velem otthon a kicsit pár órára, hiszen simán elboldogultunk ketten. Ehhez persze az is kellett, hogy én magam is biztonságban érezzem magam a környéken, ahol akkor laktunk és hogy tudjam, van kinek szólni, ha gondunk akad. Ilyen volt néhány szomszédunk és persze a szüleim barátai, akiket kiskorom óta ismertem.

Az akkori barátnőim közül voltak páran, akik szintén vigyáztak a kisebb testvéreikre és olyan is akadt köztük, aki rendre panaszkodott is emiatt. Mai fejjel azt gondolom, hogy már akkor sem volt minden gyerek alkalmas a bébiszitterkedésre, ez pedig talán leginkább abból adódott, hogy nem volt olyan mély kapcsolatuk a szüleikkel, ők maguk is még nagyon gyerekek voltak, féltékenyek voltak a kisebbekre, netalán kényszerként élték meg a dolgot, miután a szülők nem hagytak nekik más választást. Bármelyik is legyen az ok ezek közül, vagy ezeken kívül, úgy hiszem, szülőként az a feladatunk, hogy jól mérjük fel a helyzetet, ismerjük a gyerekeinket és soha ne várjunk el tőlük olyasmit, amire valamilyen oknál fogva nem állnak készen. Ezeket persze gyerekként még nem fogalmazza meg magában az ember, maximum csak érzi, hogy amit kértek tőle, az számára rendben van-e, avagy sem.

Nekem nagyon is rendben volt, hogy én voltam a „felvigyázó” személy, hiszen ezzel kimondatlanul is azt üzenték nekem a szüleim, hogy maradéktalanul megbíznak bennem, én pedig már elbírtam a hátamon ennyi felelősséget, amit igazán nem éreztem megterhelőnek.

Persze akkor váltak igazán könnyebbé a dolgok, amikor már a tesóm is nagyobb, értelmesebb lett, mindent meg lehetett vele beszélni és már jól ismertem minden apró rezdülését a valódi fájdalomtól a tettetett hisztiig.

Azt hiszem, nekem már a kezdetektől tökéletesen sikerült pontosan azt az anyai mintát lemásolnom és elsajátítanom, amit az édesanyánk és a nagymamánk képviselt, így a testvérem tőlem ugyanazokat az itinereket kaphatta meg a mindennapokban, mintha csak tőlük várta volna az útbaigazítást.

Amikor iskolás lett, akkor kapcsoltam csak igazán nagytesó üzemmódba, mert bizony elkélt a segítség a házi feladat ellenőrzésében, a vers tanulásban, no meg az olvasmánynaplók elkészítésében.

Az általános iskolájában is hamar megismertek a tanárok: úgy jött ki a lépés ugyanis, hogy a szüleim épp vidéken voltak, amikor a legelső szülői értekezletre került sor, így én mentem el a bemutatkozásra.

Annyi de annyi minden történt még abban az uszkve 12-13 évben, amíg egy fedél alatt laktam az öcsémmel a szülői házból való kirepülésemig és olyan sokat voltunk kettesben is, hogy a sztorik felidézéséhez is valószínűleg évek kellenének. Azt hiszem miatta is érezhettem már jó korán felnőttnek magam, hiszen, ha csak magunk voltunk, mindenre nekem kellett megoldást találni és akárcsak egy szülő, a megkérdőjelezhető dolgokra is én mondtam rá az áment. El sem tudom mondani, hogy hányszor kérdeztem ki késő estig egy-egy verset, hogy az másnapra már biztosan jól menjen, meg persze hány szemforgatást és tombolást kaptam válaszul arra, mikor újra és újra kijavítottam „s”-re az „és”-t a Himnuszban, vagy a Szózatban.

„-Hogy tudod könyv nélkül ellenőrizni, hogy jól mondom-e?” -Úgy, hogy most tanulom meg századszorra!” – kiabáltunk egymással, majd pár perccel később már fetrengtünk a nevetéstől, hogy ilyen hülyék is csak mi lehetünk. A Kis herceg bekezdésenként történő felváltva olvasását inkább nem is részletezném. Kiolvasta, ez a lényeg. Meg én is.

Volt, hogy egész éjjel sírdogáltam, amikor benn kellett hagynunk a légúti osztályon az asztmája miatt. Másnap egész nap benn voltam vele és ott tanultam az aktuális tételeimet, csak hogy ne legyen egyedül a kórteremben. Anyukámmal együtt szinte bohócokat meghazudtoló műsort csináltam egy-egy szülinapi gyerekzsúrra. Duplacsokis sütit sütöttem a sulis farsangra-, kár, hogy az egyik tálcát lelopta az asztalról a kutya-, hoztam-vittem az osztálytársakat suliba, majd hozzánk, majd ki tudja milyen edzésre vagy buliba.

Szuper volt, amikor már tudtam vezetni és heti egyszer minimum lóhalálában döngettem végig a városon, mert Dánielünk ismét a „B” hétre pakolt be az „A” helyett és nem volt nála torna cucc, töri füzet, vagy csak úgy általánosságban ellenőrző.

Képzeld el, hogy épp teljes transzban vagy a közelgő érettségi miatt, úgy érzed semmit sem tudsz, hiába tanultál látástól vakulásig! Épp a dög melegben aszalódsz a teraszon, újra és újra végig pörgeted az irodalom tételeket, amikor megcsörren a telefon:

- Kicsim, láttad hány óra van?
- Nem, úgy fél 4 körül lehet...
- 5 óra van. Most hívott a napközis tanár néni, hogy Dani a bejáratnál ücsörög.
- Úristen.... – a vonal megszakadt.

A szívem a torkomban dobogott és a sírás kerülgetett, hogy hogy csinálhattam ilyet. Elfelejtettem. Azt hitte, hogy ott hagyom. Pedig tudtam, hogy biztonságban volt, amíg rám várt, de akkor is.

Életemben úgy nem vágytam még zöld hullámra vezetés közben, mint a suliba tartó úton.

Nem haragudott. Látta, hogy szörnyen röstellem és a könnyes szemeimet is, aztán hagyta, hogy megvesztegessem egy mekis ebéddel. Utóbbi cselekedetet akkor is és azóta is elítélem. Igazából szerintem azóta sem ettünk olyan jó sült krumplit (vanília fagyival) egyetlen gyorsétteremben sem. De félre a komolytalansággal! Azt a leckét és még számtalan másikat is megtanultam azáltal, hogy idősebb testvérként rám bízták az öcsémet.

Hiszen mindemellett, hogy néha úgy tűnhetett, még anya-pótléknak is megteszem, az édesanyánk és az apukánk mindig ügyeltek rá, hogy ne csak az öcsém, hanem én is mindig a gyereküknek érezhessem magam. Ez még most is így van és minden bizonnyal örökre így is marad.

Rengeteg közös élmény köt össze minket, közülük sokról talán még a szüleink sem tudnak, de mi időről-időre felemlegetjük őket. Úgy érzem, azzal, hogy én voltam ott neki, amikor a szüleink dolgoztak, nagyobb érzelmi stabilitást kapott, mintha egy idegenre bízták volna és így igazán szoros kapcsolat, valamiféle „ősbizalom” is kialakult köztünk.

Már gimibe járt, amikor én Budapestre költöztem, de még ekkor is megmaradtak a jó régi sémáink. Egyik délután a munkahelyemen csörgött a telefonom, és mivel láttam, hogy ő az, rögtön fel is kaptam:

- Szia Viki, most értem haza a suliból. Csak meg akartalak kérdezni, hogy kimehetek-e bringázni. (Csend mindkét oldalon, majd feltört belőlem a nevetés.)- Azt hiszem, ezt így 200 km távolságból akkor sem tudnám megakadályozni, ha nagyon akarnám. Persze, menjél... Anyáék mikor érnek haza?
- 6 körül.
- Okés. Mit viszel magaddal?
- Ezért hívtalak, hogy kimegyek, de lesz nálam telefon, kulcs, bukósisak meg láthatósági mellény.

Letettem a telefont és úgy éreztem: szép munka! Azóta pedig csak azt remélem, hogy ezt szülőként is képes leszek majd megismételni.

Nézegess cuki nagytesókat a Galériában, akiket viszont nem igazán dobott föl a baba érkezése!