Budapest, szeptember eleje. Új iskola, új társak, ismeretlen tanárok. Nem vagyok félénk, de azért izgultam kicsit. Naná hogy, Debrecenből érkeztem a belvárosi iskola hatodik osztályába, igazi távolugrás, de mivel mindig jó tanuló voltam, nem aggódtam különösebben azon, hogyan simulok majd bele az új rendbe.

Az első óra földrajz volt. Még nem mutatkoztam be az osztály előtt, az egyik társammal beszélgettem kicsit beiratkozáskor, és nem nézett rám úgy, mintha három fejem volna. Tehát teljesen normálisnak gondoltam magam.

A tanár harmincas nő volt. Rögtön kiszúrt, rám mosolygott, intett, hogy jöjjek ki a táblához és mondjak magamról pár mondatot: ki vagyok, honnan jöttem, mit akarok itt.

- Az én nevem Kis Miklóus. – kezdtem mély lélegzettel. Nem hangzott ez teljesen úgy, mint ahogy le van írva: finomabb, elmosódottabb volt a kiejtésem, valószínűleg kevés embernek szúrt szemet. Ő mégis felkapta a fejét.

- Hogy?

Megismételtem.

- Talán Miklós. – mondta kis szünet után.

- Igen. Miklóus.

- Nem. Nem Miklóus. – kissé gúnyosan utánozott. – Miklós.

- Miklóus.

A társaim kuncogtak. Ha eddig nem vették észre, hogy máshogy ejtek ki néhány hangot, mint ők, a tanárnő határozott rámutatása a „problémára” mindenkinél célt ért. De leintette őket.

- Nincs rendbontás. És nem nevetgélünk másokon. – mondta szigorúan, és hozzám fordult. – Honnan jöttél?

- Debrecen. – a határozóragot nem mertem hozzábiggyeszteni, éreztem már, hogy nem lesz neki szabályos a közbeékelt „ü”.

- Aha. Gyakorold szépen az itteni kiejtést, jó? Miklós, nem Miklóus.

- Miklóus. – mondtam gyámoltalanul. A dialektus kontúrosabb lett, úgy hangzott az a szolid „u” a saját fülemben, mint egy pisztolylövés. Az osztálytársaim nem röhögtek, de a szemükön láttam, a bemutatkozásom egyhamar nem merül feledésbe.

- Miklós. Miklós. Miklós. – mondta a tanár háromszor, a szemében végtelen gyengédséggel. Látszott, hogy tulajdonképpen sajnál engem, a banánzabálót, a dzsungelből a szitibe keveredett kis Crocodile Dundee-t, akit kénytelen – persze segítő szándékkal - efféle helyzetbe hozni. Osztozik a szenvedésemben. Az a benyomásom, legalábbis utólag, hogy mindezek mellett örül is a helyzetnek, nyilván nem mindennap akad olyan csemete, akinek – földrajzórán – a nyelvi képességeit kell csiszolgatnia. Mégiscsak valami új tudományterület, ugye.

Meggyűlöltem a kiejtésemet.

- Semmi gond, majd megtanulod. – legyintett végül fenséges mozdulattal, amikor látta, hogy végleg megkukultam. – Sőt, később neked lesz igazán jó: kétféleképpen tudsz beszélni majd, pestiesen is, meg debreceniesen is.

És visszatért a röghegységekhez.

Ez a váratlan kegy már nem csinálhatott vissza semmit. A szünetben a tükör előtt jó néhányszor elismételtem a nevemet. Rettenetesen hangos volt az az „u”. Fülsértő. Nem is értettem, hogyan viseltem el korábban.

Gyorsan átszoktam hát a sztenderdre, pár hónap, s szinte nyoma sem volt rajtam a vidéki szagnak (ezt éreztem magamon). Ma már csak akkor üt át a nyelvjárás a beszédemen, ha ideges leszek. Néha elmesélem a kínos emléket, és ilyenkor azt hallom másoktól – például Misitől, akit a balkezességről szoktattak le, mert rend a lelke mindennek, no meg az egyformaság -, hogy finoman fogalmazva sem volt korrekt (korrekt? káros, romboló, helytelen és gonosz volt) a tanárnő viselkedése. De 12 évesen hogyne fogadtam volna el az axiómát, hogy a felnőtteknek mindig igaza van. Most már megmaradok unalmas köznyelvet beszélő tucatbudapestinek, de mégis hiányzik az a kisfiú, aki olyan szépen tudta kiejteni a saját nevét, ahogy senki sem.