Hogyan nézett örömlánynak a magántanárom felesége

lány,kínos
15 évesen nem mindennapi helyzetbe keveredtem. Nagyon kínos, ha egy tanár a zavaros magánéletét összekeveri a munkájával...

Minden magántanárommal volt valami bajom. Az egyetemista ijesztően bizonytalan volt saját tudásában, a karótnyelt szigorú nem értékelte, ha csokit majszolok órán, a dauerolt matróna naftalinszagot árasztott. Anyám idegességében tövig rágta a körmét, én kényesen válogattam, mint aki társalkodónőt keres, s talán a nyolcadik jelentkező felelt csak meg úgy-ahogy az igényeimnek. Negyvenes pasi volt, rég túl azon a koron, ami kihozhatta volna belőlem a pirulós süldőlányt (15 körül jártam), elég nyugisnak tűnt, s nem utolsósorban értettem a magyarázatait.

Nevezzük Sanyi bácsinak. Sanyit bát az elődeivel együtt anyám azért izzította, mert bukásközelben voltam matekból, és állítottam, hogy erről nem a szorgalmam (hiánya), hanem egyesegyedül a matektanár, Misi bácsi tehet, aki még órára is részegen jön be, és a stréber osztálytársaim oldják meg helyette a feladatokat. Ez nem volt színtiszta kamu, de azért bevisított volna a hazugságvizsgáló, ha valaki ötletszerűen ráköt. Utáltam ugyanis a matekot, szabályos fóbiám volt tőle, s nemegyszer fordult elő, hogy óra helyett a suliközeli kávézóban kötöttem ki, azt se bánva, hogy az igazolatlanok száma durván szaporodik.

Persze lebuktam – egyelőre csak a szüleim előtt -, s miután kiszedték belőlem az állítólagos számfóbiát, eldöntötték, hogy azt egy magántanárral fogják orvosolni. Így jött számos sikertelen próba után Sanyi bácsi. Minden szerdán járt hozzám, az ellenőrzőmbe lassan becsusszant egy hármas, majd egy négyes is, Misi bácsi puskázással vádolt, a szüleim megveregették a saját vállukat, úgy tűnt, csillagösvényen indulok meg a diadalmas – matek: közepes – félévi bizonyítványosztó felé.

Sanyi bá az egyik óra után megkért, kivételesen menjek el jövő héten én őhozzá, mert, mint mondta, elfoglaltságai vannak, és nincs ideje bejönni a városba. Szép családi ház, csak felülök a metróra, majd a villamosra, és ott is vagyok. Nem láttunk ebben semmi rendkívülit, nem voltam már kisgyerek, nagyon élveztem, ha önállóan közlekedhettem Budapesten.

Egy havas téli napon utaztam ki a hűvösvölgyi matekórára. Még nem jártam arra soha. Emlékszem, vibrált, mozgott a levegő, és azon gondolkoztam, ha belesétálok, vajon elmosódom-e én is, mint a tárgyak a jelenés mögött. A táj árny- és álomszerű volt, idegen világba kerültem, nem hasonlított az ismertre, a belvárosi nyüzsire, a villamoszajra, a dudáló kocsisorokra. Alig találkoztam valakivel, a hó elnyelte a lépteimet.

Hamar megtaláltam a házat egy mellékutcában. Öt perccel korábban érkeztem a megbeszéltnél, de nem gondoltam, hogy egy olyan súlytalan döntéssel, mint hogy nem várakozom a hidegben, hanem becsöngetek, a kénköves poklot zúdítom magamra. Szépen megnyomtam hát a gombot, és elhallgattam a Für Elise-t néhány másodpercig. Illett a szürreális boldogságérzéshez.

A klasszikus dallam egy kócos szőke nőt csalt elő a házból: olyan volt, mint egy szép, de kissé zilált angyal. Ő is passzolt a karácsonyhoz közelítő, lelassult téli hangulathoz, bár földöntúli jelenséghez képest túl fürgén közelített felém. Nem gyanakodtam, egészen addig, amíg a kapuhoz nem ért, és nem hallottam meg hisztérikusan fel-le csúszkáló hangját.

– Te meg ki a picsa vagy?

In medias res, a probléma közepébe csapott. Elillant a mágikus emelkedettség. Pislogni se volt időm.

Azt kérdeztem, ki vagy, te kis kurva? Csak nem a férjemhez jöttél? Hát hány kurvája van ennek a rohadéknak?

Végig se mondhatta, nyílt az ajtó, és két szőke kislány szaladt ki a kapuhoz. Szakasztott az anyja volt mindkettő, de egyikükben halványan felfedeztem Sanyi bácsi vonásait is.

– Ki vagy te? – kérdezgettek vékony hangocskájukon, miközben átölelték az anyjuk derekát. – Mit akarsz az apukánktól?

A nő kiabált tovább, a gyerekek a szemüket meresztgették, közben a kert távolabbi csücskéből előrohant egy loncsos szőrű kiskutya, és veszettül ugatni kezdett.

– Nem tűröm, hogy kis kurvákat fogadjon a házamban ez a szemét! Takarodjál innen!

Álltam az ormótlan dzsekimben, kockás sálamban, hátamon egyensúlyozva a kislányos iskolatáskát: még tizenöt évesnek is bőven éretlenül festettem. Próbáltam védekezni.

– De én csak... de én csak matekórára jöttem… Sanyi bá a tanárom... én nem vagyok... én csak matekórára…

A nő kiabált, a kislányok hüppögtek, a kutya vonított, és mivel odafent még nem érezték a kórust teljesnek, egy autó fékezett a ház előtt, és Sanyi bácsi pattant ki belőle. Rám se hederített, rohant, mint egy olimpiai bajnok futó, és felrántotta a kaput.

– Mi a francot csinálsz te itt? – üvöltött a feleségére. – Normális vagy? Halálra ijeszted a kislányt!

– Apa, mi történik? – kérdezték a lányok, akik közben abbahagyták a szipákolást, és kíváncsian figyelték az eseményeket.

– Semmi baj, drágám! – rötyögött kicsit Sanyi bácsi, bár a megnyugtatónak szánt mosoly inkább farkasvicsorgásnak tűnt, főleg, ahogy visszafordult a nejéhez. – Menj be a házba! Vidd be a gyerekeket! Fejezd be a hisztit! Elég legyen!

– Elég? – őrjöngött a feleség. – El kéne tűrnöm, hogy hazahozod a nőidet? A saját házamba, a gyerekek szeme láttára? Hát mit képzelsz te!

Sanyi bá ekkor megfogta a karomat.

– Gyere be szépen – mondta fogcsikorgatva. És húzni kezdett a ház felé.

– Nem jön be! – visított az asszony. Legnagyobb rémületemre kiszaladt az utcára, és cibálni kezdte a másik karomat, a másik irányba.

– Bejön, ha mondom! – ráncigált Sanyi bá.

– Nem jön be! – huzigált a nő. Egy szitkom forgatókönyvírója bizonyára boldogan ölel a keblére bennünket, ha épp jelen van. A házaspár gondosan munkálkodott a kettétépésemen, s ki tudja, meddig folyt volna még az utcai ingyencirkusz, ha valahogy nem rázom fel az agyamat, ami egy ideig teljes bénulatban azt sugdosta a fülembe: ez a jelenet így, ebben a formában egyszerűen nem történhet meg.

Na, én hazamegyek – mondtam határozottan, és mindkettejüket odébb taszajtottam.

A kislányok kuncogtak. Sanyi bá megint a karom után kapott, de én sokat néztem a Lindát, úgyhogy egy trükkös csellel hárítottam, és szégyen, nem szégyen, futottam a villamosmegállóig. A furcsa kórus zsivaja egy ideig még visszhangzott utánam, aztán elhalt a távolban.

Otthon anyám azzal fogadott, hogy a válófélben lévő magántanár legalább ötször telefonált. Rettentően sajnálja, ami történt, és dicséretben részesít, hogy olyan higgadtan viselkedtem. Valahogy nem hatott meg az elismerése.

– Nem szeretném, ha Sanyi bá tanítana tovább – közöltem anyámmal, aki kétségbeesésében összecsapta a kezét. Ja, hát nem ő állt 15 éves fejjel egy civakodó család gyűrűjében, olyan képtelenül hülyének érezve magát, mintha a Tom és Jerry egyik szereplője lenne.

Inkább bukjak meg. Lehet, hogy Misi bá alkoholista, de legalább nem keveri a suliba a magánéletét.