A maszkos állásinterjú életem meghatározó élménye

Borítókép: A maszkos állásinterjú életem meghatározó élménye Forrás: Andrei Porfireanu / Unsplash
Ahogy beadtam a pályázatomat, másnap már fel is hívtak, harmadnap pedig ott ültem egy állásinterjún. Soha nem felejtem el az interjúztató nő barna tekintetét. Filomena története

A koronavírus miatt a lehető legtávolabb húzódtunk egymástól az asztal két oldalán. Mindketten maszkot viseltünk, nem láttuk egymás száját. De a szemek! A tekintetünk külön párbeszédet folytatott. Egyfajta „megérkeztem”-érzés ömlött szét bennem a nő meleg tekintetének láttán.

Anyám helyett anyám volt ő abban a két órában.

Mert majdnem két órán át beszélgettünk. Természetesen elsősorban szakmai dolgokról, mégis: olyan odaadó figyelem áradt a nő tekintetéből, hogy az mélyen meghatott.

Egy pillanat alatt visszarepültem a gyerekkoromba, és ugyanaz a szeretetéhes kislány lettem, aki egykor voltam. Aki falun nőtt fel (ma már: dinamikusan fejlődő kisváros), akinek az apja látástól vakulásig dolgozó kisiparos volt, az anyja pedig megkérgesedett a munkája (takarító volt) meg a ház és az állatok körüli teendőkben, amik soha nem értek véget. Nem emlékszem ölelésre, babusgatásra, jó szavakra, mesékre, de még csak arra sem, hogy a szemembe nézett volna. A gondoskodása abban merült ki, hogy elénk tette az ételt.

Valószínűleg világéletemben neki, nekik szerettem volna megfelelni, bizonyítani. Talán ezért halmoztam fel az elmúlt években vagy fél tucat diplomát. Többre is vittem, mint korábban a családban bárki.

Érdekes módon az interjú alatt nem feszélyezett sem a maszk, sem a szemkontaktus folyamatos fenntartása, pedig mindkettő elég szokatlan élmény volt nekem. Minden fejvadász tanítást elfelejtettem arról, hogyan kell interjúzni, de nem is volt rá szükség. Úgy áramlottunk, mint a víz, felszabadultan és gördülékenyen sikerült összefoglalnom az elmúlt negyed század szakmai tapasztalatát, és ő is a lehető legnagyobb nyíltsággal mesélte el, mi várható a szóban forgó pozícióval kapcsolatban.

Bár az interjú jól sikerült, egy hét is eltelt, mire visszahívtak. Felvesznek – mondták. Épp akkor ért a telefonhívás, amikor kiléptem otthonról: egy másik állásinterjúra indultam. Ez is érdekesen alakult. Személyesen találkoztam a HR-essel, aki Zoom-hívásban bekapcsolta nekem a főnököt, aki épp távol volt. A középkorú férfi arcát így csak a monitoron láttam, de ő rögtön nevetve megjegyezte: „Na, így aztán közelebb vagyunk egymáshoz, mintha személyesen találkoztunk volna.” És valóban. Vele is nagyon jót beszélgettünk: mintha lelki társak lennénk. Jó érzés volt a kék szemébe nézni. Édesapámnak is kék a szeme. Mindig barna szemű férfiakba szerettem bele (lehetőleg elérhetetlenekbe, plátóian). Most viszont elmerültem ebben a kék szempárban, és szeretetfürdőben éreztem magam.

A következő adandó alkalommal édesapám szemébe is hosszan belenéztem, hosszabban, mint korábban bármikor. Megilletődve nézett vissza rám. Talán valami kései feloldozás elindult közöttünk. Legutóbb zokogva a nyakamba borult: „Talán nem jól neveltünk benneteket.” „De, de, jól neveltetek” – mondtam én, mert már kár a múltat bolygatni, és mert tudom, hogy ők a legjobbat nyújtották, azt, amire akkor képesek voltak.

Ami az én feldolgozandó élményeimet illeti, már rég dolgozom rajtuk. Pszichodráma-foglalkozásokon például a közeli szemkontaktust is gyakoroltuk – de hogy élesben milyen katartikus élmény, azt nem gondoltam volna.

A második helyre is felvettek, és én ezt választottam. De a legfontosabb hozadéka ennek a két interjúnak az, hogy a bennem élő belső gyermek rendezte a kapcsolatát a szüleivel, és közelebb kerültem az életfeladataim megoldásához.

Ha neked is két állás között kell döntened, segítünk: