Nemcsak maguk a lefokozott, lecsupaszított a dalok puritánok, de maga az artwork is, amin Stephen Lovell-Davis fekete fehér, fotóját látjuk egy szardíniai húsvéti kenyeret látunk, ami Isten Bárányára utal. Nyilván nem kéne belemagyarázni semmit, de ha mégis, akkor ez kifejezheti azt is, hogy Hollis a családja számára támadt fel, maga mögött hagyva a szórakoztatóipart, hogy aztán már csak kizárólag a családjának éljen. A lemez az elhallgatás finom, kortárs zene által ihletett gesztusa, leginkább a Müpában lehetett volna elképzelni a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, szerethető, fájdalmas csend az album, valójában szerény élvezeti értékkel, de semmi nem tudja olyan jól kifejezni azt a hiányt, amit Hollis elvesztése jelent, mint ezeket a kísérleti, csönden túli megszólalások.

Ahhoz képest hogy milyen sok a vendégművész az albumon (pl. Martin Ditcham – dobok, Chris Laurence – double bass, Lawrence Pendrous – zongora, harmónium, Iain Dixon – klarinét, Mark Feltham – harmonika) zavarba ejtően minimalisták a kompozíciók. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy túl vannak a rock & rollon, és hogy nagyon is benne volt ez az ív és zárlat Hollis karrierjében, mindabban, ahogy mga a Talk Talk is lassan levált a populáris kultúráról, és alkotott sajátos, azt art-rockot is idézőjelbe tévő univerzumot. Hollis dialogizál a dzsesszel, a folk mélyrétegeivel, az art-rockkal, mégis, leginkább azt kereste Hollis, hogyan tud közvetlen, intim lenni, miközben kívül helyezi magát, a hallgatót. Az album utolsó dala az A New Jerusalem. Biztosak lehetünk abban, hogy Hollis végleg megérkezett, és hogy jó helyen van.