Abszurd szkeccs zajlott le szeptember elején Hűvösvölgyben, olyan, ami után még a Monty Python is megnyalná összes tagjának minden ujját. Mindez néhány perccel azelőtt, hogy a férjem karján ünnepélyesen és ragyogón bevonultam volna a komplett, nyolcvanfős násznép elé. Ha ő nincs, ma ki tudja, hol lennék.

Az egész azzal kezdődött, hogy – mint a menyasszonyi göncök általában - a ruhám túl hosszú volt, túl kényes, és túl kényelmetlen. Kinek van kedve ilyenben vécére menni? Különben is el voltam foglalva a menetrenddel, a szertartással, a szervezéssel, a mosolygással, a bájolgással: aki egyszer is volt menyasszony, tudja, miről beszélek. Néha átvillant a fejemen, hogy ki kéne szaladni egy pillanatra a mellékhelyiségbe, de ahogy eszembe jutott a procedúra, amit a habfehér hacuka felcibálása, a lézervágott bugyi letolása, a ruha biztonságos magasságban tartása és a többi jelent, inkább lebeszéltem magam az akcióról.

A probléma tologatása azonban nem egyenlő a probléma megoldásával. A pisilésre ez hatványozottan igaz. A polgári szertartás előírásszerűen zajlott: az általunk kért zenék és versek időben és gördülékenyen mentek le, nem estem hasra a küszöbön, nem vihorásztam idétlenül zavaromban, sikerült a gyertyákat balesetmentesen meggyújtani, és a gyűrűket sem ejtettük ki a kezünkből. A megfelelő helyen és időben mondtuk ki az igent, elmorzsoltunk egy könnycseppet, majd illőn koccintottunk a rokonsággal.

A második vers a szertartás vége felé hangzott el. A kissé avítt, modoros stílben szavaló úr az általam kért Nádasdy Ádám-költeménynél tartott, s mikor a következő sorhoz ért: „vagy cipőhúzás közben beszaladni egy falatért és bevinni a kávét vécébe, fürdőbe, tükör elé", a vécé szót szemét lehunyva, áhítattal ejtette ki. Én ott és akkor éreztem meg először a helyzet ólomsúlyát. Hogy ez már nem csak pár csepp, hogy ebből gond lesz. De a feszegető problémát továbbra is szőnyeg alá kellett söpörni, mégse rohanhatok ki a házasságkötő teremből, ahol negyven szempár szegeződik rám, tűrni, tűrni, miért kellett halogatnom, csakis én tehetek róla, hogy idáig jutottam.

A család ujjongva terelt minket az utcára, már várt ránk a felékszerezett kocsi, beszálltunk, suhantunk a hűvösvölgyi étterem felé, a világ kiszínesedett, az emberek integettek nekünk, a férjem a kezemet szorongatta. Én is az övét, de csak azért, mert valamibe kapaszkodnom kellett. Istenem, kérlek, védj meg a központi idegrendszeremtől, suttogtam magam elé, mire a férjem megkérdezte, mi a baj, és esetleg meggondoltam-e magam, mert azt a jól ismert citromfejet vágom, amikor valami nem tetszik. Nem akartam a terhet továbbra is egyedül cipelni, így a fülébe suttogtam az igazságot. Összeráncolta a homlokát. Hát, az van, hogy vár minket a násznép, alig bír magával, mindenáron konfettit akar szórni a nyakunkba, körülbelül tíz perc és ott vagyunk, túlesünk a konfettizáporon, aztán röpke gratulációk – kábé nyolcvan embertől -, és utána már mehetsz is pisilni, édes!

Úgy éreztem, nem élem túl a saját esküvőmet.

A sofőr, Roli leparkolt az étterem közelében. Várnunk kellett kicsit, hogy megszólaljon a bevonuló zene, és mi peckesen vonulhassunk rá, mint a szupermodellek. Behunytam a szemem, igyekeztem a tudatomat kívül helyezni a testemen. Jógagyakorlatokra meg önszuggesztiós feladatokra koncentráltam, de valahogy nem segítettek. A természet ellen nincs orvosság, hörögtem a fejemben elhaló hangon. A férjem résztvevően nézett. Jól ismert, tudta, hogy szenvedéseim a végsőkig fokozódtak. Amikor néhány hete bevertem a kislábujjamat a szekrénybe, és utána papot akartam hívni, azt mondta, szerinte még korai, van pár szép évem ebben a földi paradicsomban.

-Te Roli! – szólt hirtelen, és megérintette a sofőr vállát. – Szaladj már előre lécci, nézd meg, hogy áll a zene beállítása. Te olyan ügyes vagy, az öcsém meg totál balfék az ilyenekben.

Roli meglepődve bámult, ez a megbízás nem szerepelt a munkaköri leírásában. De mivel basszusgitározott egy zenekarban, ezenkívül igencsak kedvelte a férjemet, szó nélkül kiszállt, és elindult az étterem felé.

A férjem gyorsan kinyitotta az ajtót.

-Szállj ki! – szólt rám sürgetően. Engedelmeskedtem: hol volt nekem már akkor önálló akaratom! A kocsitól tíz méterre csendes kis mellékutca nyílt, sehol egy lélek, a kerítéseket befutotta a borostyán. A férjem gyorsan betuszkolt egy terjedelmes bokor alá, és felrántotta a ruhámat.

-Mehet!

Egy hűvösvölgyi bokor mellett könnyítettem tehát magamon, félúton a polgári szertartás és a lagzi között, elegáns hófehér ruhában, talpig sminkben, feltornyozott frizurámat ágak verdesték. Mikor végeztem – a világ legédesebb érzése volt, még az igen kimondásának pillanata sem versenyezhetett vele -, a férjem visszahúzta a bugyit, leengedte a szoknyát, körbenézett, és elégedetten bólintott.

-Kész. – mondta, mintha én nem tudnám. – Szerencsére nem jött senki.

Kiszedegetett néhány levelet a hajamból, én meg a karjára tettem a kezemet.

-Tudtam én, hogy csakis hozzád szabad feleségül menni. – súgtam hálásan, ő pedig alig titkolt büszkeséggel biccentett.

Nézegess a galériában szörnyűséges esküvői ruhákat!