Drakulics elvtárs és még öt magyar szatirikus film, amik képesek viccet csinálni egy nehéz történelmi korszakból

Bár nemzetünk térdcsapkodós vígjátékokban nem jeleskedik, a világ tragikomikus, szatirikus ábrázolása mindig jól ment. A történelem persze remekül rájátszik a magyar rendezők kezére: az egymás sarkát taposó diktatúrák túlélése csak keserűen röhögve lehetséges. A Drakulics elvtárs nemrégi bemutatója kapcsán hat magyar szatírát idézünk fel, amikből kiderül, hogy az országot ezernyi rákfene gyötörte fasizmustól-kommunizmustól a vitatott megítélésű jelenig, mégis mindig képesek voltunk rá, hogy a világ képébe nevessünk. Drakulics elvtárs és még öt magyar szatirikus film, amik képesek viccet csinálni egy nehéz történelmi korszakból A tanú (1969, Bacsó Péter) Ha van olyan, hogy magyar kultuszfilm, A tanú biztosan az. Szállóigék, kollektív emlékezetbe égett vezetéknevek (Pelikán, Bástya, Virágh elvtárs), emblematikus színészek (Kállai Ferenc, Őze Lajos, Both Béla), sőt egy ismert napilap neve is kötődik az ötvenes évek koncepciós pereit leleplező vígjátékhoz, melyben a csetlő-botló kisember minduntalan szembesül az épülő kommunizmus fonákságaival. Pelikán József gátőrt dróton rángatja az egész rákosista garnitúra, ő pedig naivan hagyja magát a csalitosba csábítani, míg a híres perjelenetben – persze nem tudatosan – a politikai manipulációk ellen fordul. A gátőr a kádári fordulatnak köszönhetően túléli az eseményeket, igaz, a film békülékeny zárlata valójában egy kultúrpolitikai kompromisszum eredménye volt. Drakulics elvtárs (2019, Bodzsár Márk) A vámpírok végre tiszteletüket tették Magyarországon! A szürke, kisszerű hetvenes években a szocialista rendszernek igen nagy szüksége lett volna az örök élet titkára. A külföldről hazaérkezett Fábián elvtárs (Nagy Zsolt) épp kapóra jön nekik, mivel állandóan valami fura piros italt szopogat, ráadásul még gyanúsan rendszerkritikus is. Rögtön ráállítják a titkosszolgálatot, hátha kinyernek valamit a fiatalos elvtársból, ami persze nem működik zökkenőmentesen. Igazi hiánypótló alkotással érkezett a mozikba Bodzsár Márk: filmje egyszerre lett vámpírsztori, kémparódia és vérbeli szatíra. Még Kádár János (Rába Roland) is felbukkan a vásznon egy időre, fontos szerep jut a fokhagymának, megcsodálhatjuk a gyönyörű fényképezést, és Nagy Ervin alakításán is szívből nevethetünk. Hannibál tanár úr (1956, Fábri Zoltán) A kisember a hatalom hálójában-tematika egyik ékes darabja a Hannibál tanár úr. Fábri szatírájának főhőse egy szemüveges, félénk tanárember (Szabó Ernő), aki fel sem méri, mekkora lavinát indít el a pun hadvezérről szóló ártatlan kis dolgozatával. A szélsőjobbos, demagóg vezetés azonnal felhasználható anyagot lát Nyúl Bélában, és – odahajítva őt a véresszájú, könnyen manipulálható közvéleménynek – végül a halálát okozza. A film 1956-os bemutatója összeolvadt a forradalom történetével, nem véletlenül: bár a rendező fasiszta hátteret festett a tanár kálváriájához, a Hannibál tanár úr valójában minden diktatúra és propagandagépezet ellen megfogalmazott humanista kiáltvány. Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999, Jancsó Miklós) Jancsó Miklós a legelismertebb rendezőink egyike, pedig művei finoman fogalmazva sem könnyen emészthető darabok. A kilencvenes évek végén kezdte forgatni addigi stílusától merőben eltérő hat részes sorozatát, melyben megteremtette Kapát és Pepét, a két magyar bohócot (s igazi sztárt csinált Mucsi Zoltánból és Scherer Péterből), akik abszurdnál abszurdabb helyzetekbe keverednek a rendszerváltás utáni Magyarországon. Jancsó átértelmezi a főváros ismert helyszíneit és szimbólumait, s játékos virtuozitással, rengeteg rögtönzéssel ad közérzetjelentést a zavaros kilencvenes-kétezres évekből. Összefüggő történet nem nagyon van, &bdquo;csak” az, hogy tessék bátran röhögni mindazon, ami jutott nekünk. Szegény Peti nagymamája (1998, Kálmánczhelyi Zoltán, Stefanovics Angéla, Végh Zsolt) Emlékszünk az Égből pottyant mesékre? Kálmánczhelyiék Levente Péter és Gryllus Vilmos kissé nyomasztó sorozatának jellegzetes díszletét és hangulatát csempészték a Diákszigeten játszódó tízperces animációs kisfilmbe, ahol egy lelkes nagymama viszi az otthon felejtett uzsonnát a szigetelő unoka után, s odakint persze nyakig süpped a fertőbe. A parodisztikus, szabadszájú Szegény Petiben felvonul a kilencvenes évek éjszakai életének színe-java a szekuritistől a betépett, cigit lejmoló szigetlakóig (kis helyzetjelentés az ország állapotáról), a végén azonban nagymama és unoka szerencsésen egymásra talál – a detoxban… Ripacsok (1981, Sándor Pál) András (Kern András) és Ede (Garas Dezső) egy nadrágban lépnek fel minden este. András egy este se szó, se beszéd kihajítja a számból legjobb barátját, és egy csinos, fiatal nőt (Udvaros Dorottya) vesz fel a helyére. Ede bosszút fogad, majd keresztülhajszolja a rémült Andrást Budapesten, s mi közben végiglátogatjuk velük a nyolcvanas évek tipikus fővárosi enteriőrjeit: a lepusztult klubokat, a csikorgó sárga villamost, a cinikus médiamunkásokkal teletömött tévéstúdiót, a rozzant talponállót, a málló vakolatú bérházat, s a benne lakó rosszkedvű embereket, akik nyakig merültek az agonizáló szocializmusba. Enyhén depressziós, mégis keserűen vicces film a Ripacsok, a fináléban pedig minden bánat ellenére az a tanulság, hogy Egyedül nem megy.