Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

A vőlegényből férj lett, a rezidensből szakorvos, a megyei kórházból fővárosi intézet. És egyszer csak a következőkön kapom magam. Öt ötvenötkor kelünk, hogy a férjem fél hétkor munkába indulhasson. Ez csak úgy lehetséges, hogy félálomban megkenem neki a kenyeret és előkészítek egy fehér zoknit. Korábban napközben is sokszor telefonáltunk, csak hogy halljuk egymás hangját, most az ötödik csengetés után leteszem, mert tudom, hogy reménytelen. Ha ő hív, biztosan gyors családi döntésre van szükség, például hogy december 24-én vagy 25-én ügyeljen-e. Régebben munka után felhívtam, hogy akkor én most még elmennék egy órát tornászni, és csak utána indulok haza. Ma simán csinálok külön programot öt-hat óra körül. Már akkor sem fáj a fejem, ha még nyolckor sincs otthon. Azon viszont kiakadtam, hogy a múltkori barátnőzős este után, fél tizenegykor üres lakás fogadott. Beesett egy váratlan életmentő műtét.

Megéri?

A férjem lehúz napi tíz-tizenkét órát a munkahelyen. Ügyel havonta legalább négyszer, ebből kettő biztosan tönkrevágja egy-egy hétvégénket. (Ünnep nem akadály!) A kincstári nadrágjáról néha hiányzik a gomb. Az orvosi szobában csak akkor van vécépapír, ha beküldök néhány tekercset. Egyszerre kellene a nagyműtőben és az ambuláns rendelésen lennie. A főnöke a reggeli értekezleten húsz fő előtt igazságtalanul leszúrja. A kolléga beszól neki. Vagy a háta mögött fúrja. Ja, és néha két másodperc alatt kell egy olyan döntést meghoznia, amin élet vagy halál múlik.

Egy véletlen beszélgetés során kiderül, a műtősfiú szinte annyit keres, mint ő (nyelvvizsgapótlékkal együtt). A kolléganőm lelkesen meséli, hogy mostantól takarítónő jár majd hozzá hetente, pár ezer forintos órabérrel. Gyors fejszámolás: ha a takarítónő, mondjuk, öt családnál dolgozik hetente három-három órát, akkor megkeresi orvos férjem bérét. Félreértés ne essék: becsülöm a takarítók munkáját is. A hiba nem bennük, hanem a rendszerben van. (Hogy kap-e a férjem az átkozott hálapénzből? Néha igen. Kéri? Soha. Ha utólag, hálásan és jó szívvel adják, elfogadja? Elfogadja.)

Tudtad, mit vállalsz, nem?

A férjem az, aki ügyelet után késve érkezik a családi rendezvényre. (Ahol egyébként az összes nagynéni félrehívja, hogy megmutassa a legutóbbi leleteit.) Ő az, aki a barátnőm esküvőjén éjfélkor kimegy a kocsiba aludni. Kócos, gyűrött és kialvatlan. Az utóbbi években felszedett néhány kilót. Nem sportol, kapkodva eszik és fél lábon is elaludna. Aggódom érte. Pár éve még zsörtölődtem vele, amiért nem segít a háztartásban, most azt kérdem magamtól: mikor segítene? Noszogatnám, hogy járjon el futni, de nem tudom, mikor kocogna. Egy gyönyörű, mozgalmas városban élünk: ha van egy szabadnapunk, én mennék nyüzsögni, ő inkább otthon punnyadna. Kicsit kétségbeestem. – De hát orvoshoz mentél, tudtad, mit vállalsz, nem? – kérdezik az ismerősök. Nem, nem tudtam. Én nem „orvoshoz” mentem. Én a jóképű, bohém, kreatív kedvesemhez mentem. Aki orvos.

Rosszat sejtve felhívtam a barátnőmet, akinek gyermekorvos az apja, és kikérdeztem. – Ó, apuval nagyon jóban vagyunk – mondta –, de tény, hogy gyerekkoromban nem sokat láttam őt. Az biztos, hogy ő tanított biciklizni. A mai napig, ha csörög a telefon, hogy „Pöttyös a gyerek!”, apu szedi a cókmókját, és megy. Ha anyu nagyon morog, mert mondjuk, épp a nagymama születésnapját üljük, akkor apu legfeljebb házhoz hívja a beteget.

Éppen ilyen orvosokra van szükség. És milyen férjekre? Panaszkodnék? Elnézést. Csak próbálom feldolgozni azt a kissé későn felismert tényt, ami az egész életemre hatással lesz: olyan férfit választottam, akinek valami más még nálam is fontosabb. Vagy mégsem?

Hiszek

Bár már egész kellemesen rászoktam, hogy magányosan nézzem az esti krimi- és kórházsorozatokat, valamint megtanultam egyedül is élvezni a múzeumokat, azért a múltkor betelt a pohár. Dühömben összegyűjtöttem egy csomó külföldi állásajánlatot magyar orvosoknak. Elég sokat találtam. A férjem orra alá dugtam a paksamétát. Megnézte, hümmögött, majd azt mondta, ő nem akar elmenni. Legalábbis most még nem. Sőt, büszke arra, hogy még magyar betegeket gyógyít.

Értetlenül álltam a dolog előtt: miért áldozza életét és vérét „semmiért egészen”? Mi az, ami miatt megéri kockáztatni az egészségét, az önbecsülését, akár a kapcsolatunkat is?

Aztán lassan megértettem. Orvosnak lenni nem csak munka. Inkább hivatás, életforma, szenvedély. Csak hát ez a szenvedély mellékhatásokkal is jár. Sűrűn bólogattam, amikor a Grace klinika egyik epizódjában valamelyik szereplő nevén nevezi az orvosi lét elengedhetetlen hozadékát: az istenkomplexust és a magányt. És ez a magány nem csak a saját magányuk.

Hiszek a férjemben. Tudom, hogy okos és tehetséges, és még az a kedves vagányság is megvan benne, ami az érvényesülésben segítheti. Biztos vagyok benne, hogy szép karrier vár rá. Támogatom őt ebben. Vele lelkesedem, már tudom, mi az a kínai lebenyes műtét, mi a tracheotómia meg a totál gége. Nem csinálok problémát a külföldi kurzusokból. Kifizetjük az európai szakvizsga díját. Nem bánom, ha az e-bayen már megint megrendel egy vastag szakkönyvet. Ha kell, kimegyek vele külföldre egy-két évre. Örülök annak, hogy olyan hivatást űz, ami szíve szerint való.

Csak … csak annyi, hogy velem közben mi lesz? Ebből az önpusztító-önkiteljesítő, szent tűzből nekem mennyi meleg jut? Nekem is lehetnek szakmai álmaim? És közben ki épít családi fészket? Ki nevel gyereket? Ki ápol párkapcsolatot?

Nem akarok mártír lenni, de áldozat sem. Bízom benne, hogy megtaláljuk a megoldást együttes akarattal, kellő rugalmassággal, közös fejlődéssel, szeretettel. De nem könnyű.

A váláson agyalsz? Először ezeket a kérdéseket tedd fel magadnak: