Az interjú 2020 őszén készült és jelent meg az őszi ÉVA magazinban.

Bevallom, az 1 millió megtekintéshez jócskán hozzájárultam. De hogyan lett belőled Cuki?

15 éves koromban modellsuliba jártam, ahová mindig úgy érkeztem, hogy: „Szevasztok, sziasztok, mizu, puszcsi!”, meg hasonlók. Nyomtam ezeket a rövidítéseket, élveztem, hogy röhögnek rajtam, velem. Aztán a modellsuli vezetője, Sanyi egyik nap azzal állt elő, hogy tetszik neki az energikusságom, meg hogy olyan igazi tini vagyok, és csináljunk ebből egy videót. Szerzett stúdiót, operatőrt, kamerát, sminkest... Azt sem tudtam, hogy mit csinálunk. Annyi volt a feladatom, hogy szavakat mondjak fel egymás után és kicsit énekelgessek. Élveztem az egészet, jó buli volt, és közben megismertem egy csomó új embert.

Nem féltettek a szüleid?

Nem is emlékszem. De hát mi nem gondoltuk, hogy ha kikerül a netre, bárki meg fogja nézni. Akkoriban az internet még nem kúszott be így az életünkbe.

És miért pont Cuki lett a neved?

Szerintem azért, mert a mizuzás, meg a puszcsizás mellett állandóan cukiztam mindent.

Mennyi idő kellett Cukinak, hogy berobbanjon?

Először nem is a YouTube-ra töltöttük fel a videót, hanem a cukivagyok.hu-ra (ami egyébként még ma is elérhető! – a szerk.). Emlékszem, hogy Sanyi, aki gyakorlatilag a menedzseremmé lépett elő, kábé óránként hívogatott telefonon, hogy már megnézték 100- an... már megnézték 300-an... már megnézték 600-an. Én meg fogtam a fejem, hogy úristen... Gondolj bele, 15 évvel ezelőtt ezek mekkora számnak számítottak. Amikor három nap múlva elértük a 6000-et, már hívtak az egyik kereskedelmi csatornától, hogy készítenének velem egy interjút. Tulajdonképpen nem is reális az 1 milliós nézőszám, mert azt hiszem, a YouTube-ra csak később került fel a videó.

De most őszintén, ezt te akkor tényleg menő dolognak élted meg?

Nem. Vagyis... egészen addig éreztem menő dolognak, amíg először nem találkoztam olyan emberekkel, akik ezt véresen komolyan vették. Nem értettem, hiszen ez gyakorlatilag egy paródia volt, a korombeli tinédzserek paródiája, eltúlozva, hogy milyen is az a generáció. Nagyon szarul éreztem magam, hogy egyrészt magyarázkodni kell, másrészt meg hülyének nézett mindenki. Emberek idejüket nem sajnálva írtak nekem pár mondatos leveleket, amikben mindenféle melegebb éghajlatra küldtek, meg nyomdafestéket nem tűrő szövegkörnyezetben emlegették az anyukámat. Na, ezektől nagyon kikészültem, úgyhogy le is szoktam a levelek elolvasásáról. Cserébe

Elsős gimis voltál, hogy reagáltak az osztálytársaid, a sulis társaid?

Be voltam szarva. Emlékszem, ültem otthon az ablakban, néztem a csillagokat, és sírtam, hogy: „Én nem akarok holnap iskolába menni!” Az osztálytársaim nem is voltak annyira szemetek, cserébe viszont az egész suli az volt. Amikor végigmentem a folyosón, mindenki engem nézett, mindenki rólam beszélt, rajtam röhögött... Mindenki a hátam mögött súgott-búgott, ami nagyon frusztrált. Erre nem voltam felkészülve, de felkészítve sem.

Nem lehetett könnyű neked azokban a tinédzserévekben, amikor amúgy is annyi bajunk van a világgal...

Igen, amikor egyébként is keresed az identitásodat.

Nem akartál kiszállni?

Itt még nem. Úgy voltam vele, hogy lovagoljuk meg ezt a hullámot, nézzük meg, mi lesz belőle. Csináltunk egy másik dalt, ami lassúbb, szomorúbb, szerelmes hangulatú volt, de nem lett különösebb sikere. A menedzseremék kitaláltak még egy pár projektet, de az egyik stúdiófelvételnél azt mondtam, elegem van, elmegyek. A válasz az volt, ha most elmegyek, nem jöhetek vissza. Azt feleltem, hogy jó.

És elmentél.

Valami átkattant az agyamban, hogy nem akarok hülyét csinálni magamból. Egy évvel voltunk a Cuki után, de még mindig csak egy helyben álltunk, még mindig csak ott tartottunk, hogy újabb és újabb Cuki-remixek készültek. Befejeztem. De Sanyival azóta is jó a viszonyunk. Szerintem ez mindannyiunknak meghatározó pont volt az életében.

Ha turkálhatok így picit a zsebedben... jól kerestél a Cukisággal?

Egyszer felléptem egy gimnáziumi királyválasztáson, de azért csak útiköltséget kértünk, ha jól emlékszem. Pénzt a csengőhangokból kerestem. Tudod, amiket az újságok hátsó borítóján hirdettek. Szóval letölthetted például, hogy ha sms-ed jött, az én hangom mondja be, hogy: „Cuki üzeneted jött!” Akkoriban nagyobb pénznek minősült, amit ezekkel a csengőhangokkal kerestem, de mondjuk lakást nem vettem belőle.

Mennyi idő volt, mire mindez feledésbe merült?

Hű, nagyon sok időbe telt. Még az egyetemen a csoporttársaim is felismertek – de azt mondjuk eléggé szerettem. Egy buliban például odajött hozzám egy srác, hogy belőlem államvizsgázott médiatudomány szakon. Cuki után a derékig érő hosszú hajamat rihannásan rövidre vágattam, és még úgy is felismertek az utcán. Hihetetlen, de van, aki ma is emlékszik rám.

Ha visszamehetnél az időben, bevállalnád még egyszer?

Ha ezt a kérdést tíz éve teszed fel, kapásból azt mondom, hogy nem. A mostani agyammal viszont azt felelném, hogy igen. Gondolj bele, CD-m volt, amit majd mutogathatok az unokáimnak, hogy: „Nézzétek, a mammer milyen menő volt, CD-je és videóklipje volt!” Steiner Kristóf 30. születésnapi buliján én voltam a meglepetés – akkor még VIVA TV-s volt –, és vele énekeltem a Cukit a színpadon! Voltak nehéz időszakaim, de az ilyen élmények muníciót adnak. Tudod, teher alatt nő a pálma.

Azért ha mindez ma történik, valószínűleg nem úszod meg a goromba beszólásokat azzal, hogy nem olvasol e-maileket.

Biztosan nem. 2020-ban a Facebookon meg az Instán tuti szétszedtek volna. Valószínűleg azért éltem túl azt az időszakot, mert megúsztam pár postai levéllel meg gimnáziumi beszólással.

És mit szólt mindehhez Áron, a férjed, amikor megismerkedtetek?

A második randin mondtam neki, hogy: „Figyelj, nekem van egy videóm az interneten.” Emlékszem, rám nézett és azt kérdezte: „Fiatal voltál és kellett a pénz?” De mindezt röhögve, mert addigra már megmutatták neki a videót. Nem különösebben zavarta. Egy perccel később már arról beszélgettünk, hogy milyen lesz az esküvői ruhám. A második randinkon.

Legközelebb az „Elég Jó Anya” bloggal tértél vissza, amit még az első terhességed alatt indítottál el. Jól gondolom, hogy szeretsz szerepelni, szereted, ha figyelnek rád?

Harmadik gyerek vagyok, szóval a kezdetektől ki kellett követelnem a figyelmet, anyukámnak nem volt rám úgy meg annyi ideje, mint amennyire én vágytam. És elváltak a szüleim. Úgyhogy igen, mindig megtaláltam és most is megtalálom a módját, hogyan hívjam fel magamra a figyelmet.

Sok minden változott a blog indulása óta. Hogyan változtatott meg az anyaság, az első gyermeked, Martin érkezése?

Martin születése után teljesen szétestem. Akkora felelősségnek éltem meg az anyaságot, hogy ha nincsen Áron, akkor egyedül nem bírtam volna. Martin érkezésével lettem nőből anya. Ez elég erős változás. Sok-sok lelki vívódással, fáradtsággal, és egy új minőséggel, amit tanulni kell. Martin által éltem meg, hogyan tud egy anya szeretni. És hogy amikor azt mondják: szerelmes vagyok a gyerekembe, az valóban mennyire igaz. Anya lettem. És erre a mai napig mindig újra rácsodálkozom.

És elég hamar megérkezett Martin után Zoárd fiatok is, aki aztán egy igazán nagy csavart hozott az életetekbe, hiszen Down-szindrómás.

Arról, hogy ezt hogyan viseltem, hogyan éltem meg, nehéz beszélni, az volt életem eddigi legnehezebb időszaka. Zoárd otthon született. Az első jelekre a neonatológus hívta fel a figyelmünket, ezért be is mentünk másnap a kórházba, hogy vért vegyenek - a Down-szindrómát csak vérből tudják biztosan megállapítani. Ultrahangot is csináltattunk, hiszen a Down együtt járhat szívbetegséggel, gyomorfejlődési rendellenességekkel és még néhány betegséggel, amiket jó minél korábban észrevenni. Szerencsére Zoárd tökéletesen egészséges. A nehézség az volt, hogy várnunk kellett a véreredményre. Ez talán sokkal nyomasztóbb volt, mint megtudni az eredményt, mert a bizonytalanság rosszabb. Iszonyatosan nehéz volt, de megélhettem, milyen határtalan az erőm. Ehhez a tapasztalathoz mindig jó érzés visszanyúlni. Tudod, ez nem az a szituáció, hogy huh, erre is képes voltam... hanem olyan igazi, mélyről jövő, szívet-lelket-szellemet megedző erő.

A terhesség alatt fel sem merült a gyanú, hogy valami nincs rendben a babával?

Zoárddal mindig minden rendben volt. Csodálatosan fejlődött, az értékei is a határokon belül mozogtak. Hiszem, hogy Ő valójában így tervezte ezt az egészet. Minél később megmutatni azt a pluszt…

Pedig ha jól tudom, volt neked egy megérzésed még az érkezése előtt.

Nagyon furcsa érzéseket keltettek bennem a fogyatékkal élők, mintha Zoárd már régóta suttogott volna a fülembe, csak nem értettem az üzenetet... Erősen vonzódtam hozzájuk, beszélgetni akartam velük. Nyolcévesen volt egy barátom, mindig ugyanazzal a busszal mentünk haza, neki a teste működött furcsán és beszélni is alig tudott. De gyakorlatilag az összes fogyatékoshoz odamentem az utcán, aki szembejött. Gyerekkoromban egyébként gyógypedagógus szerettem volna lenni. Aztán máshogy alakult.

Vidám vagy és életrevaló, de biztos vagyok benne, hogy neked is vannak nehéz napjaid.

Kezdeném azzal, hogy én rengetegszer sírok. Gáz vagy nem, ez van. Nekem ez egy stresszlevezetés, egy feszültségoldás. De az ép gyerekeket nevelő anyáknak is bőven jutnak kemény napok. Kósza gondolatok, amikbe ha belehergeled magad, abból jó nem sülhet ki. Ezért próbálunk a pillanatban élni.

A legtöbbször csodálattal nézem a kisfiam, aki hetekkel ezelőtt még nem nyitotta ki a kis markát, és nem ment neki az evés, de ma már simán beleteszi a szájába a falatokat. Ezek azok az icipici kis momentumok, ami egy ép gyerekes anyának fel sem tűnik, mert evidensnek veszi, és persze nem is hibáztatom érte. Olyan sok dolog van, amit az ember magától értetődőnek tart. Máskor meg ránézek Zoárdra és elszomorodom, hogy más gyerek magától feláll, vagy magától rájön dolgokra, de neki ehhez fejlesztés kell. És kiabál, mert nem akarja csinálni. Ezt anyaként magadban letisztázni piszok nehéz. Hogy a gyereked rád néz, és sír. Közben te tudod, hogy ez érte van, éreztetni vele, hogy mennyire ügyes akkor is, ha éppen elbőgnéd magad, mert fél éve kínlódtok a kúszással… Na, de amikor elkezd kúszni! Az tényleg a mennyország. Az tényleg a nagybetűs Boldogság.

És a nagybetűs Erő, ami benned lakik, és hozzád hasonlóan speciális igényű gyermeket nevelő anyákban, szülőkben. Akik miatt létrehoztad a Danka márkát.

Igen, a Danka mint érzékenyítő márka ezért jött létre: erőt adni azoknak a családoknak, akik hasonló helyzetbe kerültek. Pólók, bodyk, bögrék, ékszerek és képek vásárolhatók a webshopból, de tervben van sok minden más is. Minden termékből minimum 500 forint megy a Biatorbágyi Korai Fejlesztő Központnak, később pedig akár más alapítványoknak, egyesületeknek vagy családoknak. A fő üzenet az, hogy mindenki egyenrangú. Az a célom, hogy beszéljünk arról, hogy egy speckó gyerek is tökéletes és hasznos része a társadalomnak. Csak a mércén kell állítani. Ha Zoárdot egy olyan mércén mérnénk, ahol a szeretet a legfontosabb, akkor valószínűleg mi, a 46 kromoszómás „átlagemberek” többnyire mögötte kullognánk. Úgy tekintek a Dankára, mint egy dominóra. Egy kicsi, sok erővel bíró dominóra. Ami eldönt egy nagyobb dominót. Ami pedig eldönt egy még nagyobbat. És így tovább.

Egyre több dominó dől le és látom, milyen hálás ezért neked a többi gyermek szülője. Merthogy jóval több az ilyen sztori, mint gondolnánk.

Ha bárki körbenéz a családjában vagy az ismeretségi körében, tuti, hogy talál egy sajátos nevelési igényű vagy mozgássérült gyereket. Mégsem merünk beszélni, kérdezni róluk. Ha tök őszinte akarok lenni, a saját dolgomat akartam megkönnyíteni. Meg a hozzám hasonló anyukákét, hogy ne görcsöljünk be, ha le kell menni a játszótérre, mert mi van, ha valaki csúnyán néz ránk vagy a gyerekre. Mert akkor végül le se megyünk. A Danka egyik célja érzékenyíteni a társadalmat, hogy felhívjuk a figyelmet arra, hogy mindenki EGY. Hogy attól, mert mások vagyunk, lehetünk ugyanannyira értékesek. Hagyjuk végre abba a megbélyegzést.

Segít, hogy kiírod, kibeszéled magadból a dolgokat?

Egyértelműen. Nekem ez önterápiaként indult, még az első kisfiammal. Rájöttem, hogy írás közben csak én vagyok, nem kell senkinek sem megfelelni, nem kell foglalkozni a felém irányuló reakciókkal. Kiírhatok magamból mindent, amit érzek. Van időm átgondolni a helyzetemet, és meg is nyugszom. Leteszem a problémát. Mindemellett írok a csodáról is, ami a mindennapjainkban zajlik.

Már nem tudod letagadni, hogy ismét babát vársz. Tudom, hogy két kisfiú után nagyon vágytál egy kislányra. Teljesül az álmod?

Hmm… Az igazi álmom az, hogy nagy családban éljünk. Három gyerek ugyan nagy családnak számít már, és nem tudom, mit hoz a jövő, meg hogy mit enged meg a testem, de valóban szeretnék egy kislányt. A harmadik babánk is kisfiú lesz – bevallom, hogy mikor meg - tudtam, sírtam, mert egyszerűen annyira lányt éreztem, és annyira vágytam egy lányra, hogy ez kibukott belőlem. De közben tudom, hogy minden úgy van rendben, ahogyan van. És hiszem, hogy Ők, a gyerekeink választanak ki minket odafentről. Ha fiúként többet tud nekem tanítani, állok elébe, és várom, hogy még belevalóbb, autószerelős, mozdonyvezetős anyuka lehessek.

Nem vagy az a túlagyalós típus. Ha jön a szerelem, belevágtok a babába – fél év után. Ha érkezik egy ötlet, kidolgozod. Ha jön egy probléma, nem siránkozol, megoldod.

Így bizony. Valahogy úgy működöm, hogy átkattan valami az agyamban, ami bizonyosságot ad, és onnan nincs visszaút. Ha valóban eldöntöttem valamit, akkor az úgy lesz. Ez általában a nagyobb döntéseknél működik bennem. A kisebbeknél hajlamos vagyok túlagonizálni a dolgokat, sokat mérlegelek és pánikolok. De ezt úgy képzeld el, hogy egy reggeli öltözésnél hajlamos vagyok elsírni magam, ha nem tudom, mit vegyek fel. Ez talán a Mérleg énem masszív hatása. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem vallom be, ha valamiről rosszul döntöttem. És amit még itt megemlítenék, az az, hogy Zoárd megmutatta, hogy az életben bármi megtörténhet. Nincs olyan, hogy ez csak másokkal történhet meg. Szerintem nem szabad belekényelmesednünk az életünkbe, és hagyni, hogy a mókuskerék szépen lassan leépítsen minket. Évekkel ezelőtt tetováltattam magamra azt, hogy: A pillanat vagyok. És a mai napig tudatosan használom a #bármimegtörténhet és #mindenlehetséges hashtageket a blogomon és az Instagramon. Az, hogy minden lehetséges, számomra nem kérdés.