Ez a cikk az Éva egy régebbi számában jelent meg.

Egyedül
Évi ma két gyönyörű kisfiú anyukája: Kristóf hat és fél, Barni ötéves. „A házasságkötés után egyből úgy éreztük, készek vagyunk anyává-apává válni. Voltam olyan naiv, hogy meséltem erről az ismerőseimnek, és kudarcnak éltem meg, hogy még hónapok múlva sem tudok miről beszámolni nekik, miközben azok a barátnőim, akik még nem tartották sürgősnek a dolgot, mind terhesek lettek. Az elején még nyílt vagy, aztán már nem beszélsz az ügyről, végül eljutsz oda, hogy nem jársz társaságba vagy csak olyanokkal barátkozol, akik veled egy cipőben járnak.
Egy év után kiderült, hogy összeférhetetlenség gátolja a teherbe esést. Két sikertelen inszemináció után nem hagytam, hogy rábeszéljenek a továbbiakra, egyértelmű volt, hogy belevágunk a lombikeljárásba. A családom tudta, min megyünk keresztül, de kissé közömbösen álltak a dologhoz. A klinikán néha láttam, hogy más lányokat az édesanyjuk kísért el a vérvételekre. Egy ideig kicsit fájt, hogy az én anyukám nem tett ilyen gesztust. Az az igazság, hogy valójában baromi egyedül éreztem magam, még akkor is, ha András mindenben támogatott, bár egy ideig szinte csak a sofőr funkcióját látta el. Ő azért érzelmileg nem vonódott be annyira, mint én. Mindig azt mondogatta: »Nem baj, ha nem jön össze a saját gyerek, akkor majd örökbe fogadunk!« Én a végletekig elutasító voltam az örökbefogadással szemben. Tudod, mikor érintett meg a dolog? Most, két saját gyerek után. Olykor beszélgetünk róla, hogy mi lenne, ha… Egyébként megértem azokat a lányokat, akik feladják a küzdelmet, mert a férjük azt mondja, nem baj, akkor is szeretlek, ha nem lesz gyerekünk. De szerintem ez egy csapda. Mert mi történik, ha a párod egyszer csak szerelmes lesz, és lelép? Ő még csak negyven, te meg már negyven vagy, neki még simán lehet gyereke, neked meg már nem biztos… Én a küzdést választottam.
Az első lombikkezelés nem sikerült. Utána hanyagoltuk a témát, dolgoztunk, utaztunk, még abban is reménykedtünk, hogy spontán megfogan a baba. Minden hónap újabb kudarc. De újabb lehetőség is. Persze a szex egy kicsit erőltetetté válik. Egy reggel András viccesen megjegyezte, hogy egy tenyészcsődör sem érezhetné magát különbül.
Egy idő után úgy éreztem, huszonegyedik századi orvostudomány ide vagy oda, a megoldást mégiscsak ott kell keresnem, ahol a legősibb, legmélyebb válaszok vannak: magamban. Elmentem egy pszichológushoz, aki meditációs gyakorlatokat adott fel házi feladatnak. Óriási revelációt hozott. Rádöbbentem, hogy bár szerettem, nem fogadtam el Andrást teljesen. Úgy akartam én gyereket mindenáron, hogy közben végig kételkedtem abban, hogy ő-e az a tökéletes apuka, akit megálmodtam a gyerekeimnek. Elindultam az elfogadás útján, és hihetetlen, hogy a bennem zajló változásokra milyen szépen rímeltek András reakciói.
Elhatároztuk, hogy ismét belevágunk a lombikba, egy másik intézetben. Ezt a második alkalmat teljesen másként éltem meg, mint az elsőt. A klinika családias volt, az orvos partnerként kezelt, engem pedig addigra fantasztikus tudatosság és magabiztosság szállt meg. A beültetés után meditáltam, és éreztem, ahogyan a méhem beszippantja az embriót, aki puha fészekre talál. Végül harmincnégy évesen váltam anyává. Majd Kristóf első születésnapja után egy héttel émelyegni kezdtem. Kiderült, hogy ismét babát várok. Barni spontán fogant. Erre már csak spirituális válaszaim vannak.”

Zsákban futni
„Már az elején elhatároztuk, hogy fél évet adunk magunknak, és utána szakemberhez fordulunk, hiszen a harmincas éveink végén jártunk, és nem akartunk hónapokat, éveket elpazarolni – kezdi Gábor, akinek a napokban születik meg a kisfia. – Az állami meddőségi rendelésen kezdtük, ami jó volt arra, hogy kiderüljön, mindkettőnknél hormonális probléma áll fenn, de a rendszer rengeteg hibájával találkoztunk, ami eléggé dühít és elbizonytalanít az elején. Meg az is, hogy senki nem világosított fel: »Srácok, fél évig ne várjatok igazi eredményt.« Eltelt háromnegyed év, és akkor elhatároztuk, hogy elmegyünk egy »baby moon«-ra. A másfél évig gyűjtögetett pénzünkből elutaztunk Thaiföldre három hétre. Tökéletesen kizökkentett bennünket ez az út, nagyon felszabadító volt. Rengeteg mindent megbeszéltünk azokban a hetekben. Például a munkaügyeket. Mindketten tipikus multikatonák voltunk, sok feszültséggel, kevés szabadidővel. Tizennyolc éve dolgozom multinál, és biztos vagyok benne, hogy a multis léttel járó szorongások hozzájárultak a babavállalás kudarcához.
Korábban sem volt rossz a kapcsolatunk Brigivel, de akkor jöttünk rá, hogy a feszültségek milyen sok mindent beárnyékolnak. A thaiföldi úton még erősebbé vált a szövetségünk, annak ellenére, hogy ott sem jött össze a baba. Azóta sokkal jobban odafigyelünk egymásra. A megfelelő pillanatban meg tudunk szólalni: »Figyelj, ne haragudj, nem ezt akartam mondani, csak feszült voltam.«
A spontaneitás elvész a szexualitásból, ha már hónapok óta babát akartok. Az első néhány alkalom még izgalmas is, utána viszont egy kicsit kötelezővé válik a dolog. Volt olyan hónap, hogy rajta voltunk az ügyön, és olyan is előfordult, hogy épp a megfelelő napokat hagytuk ki, a következő két hetet pedig végigszexeltük, egyszerűen azért, mert az időzített szeretkezés meló, és már nem akartunk melózni.
Én kibeszélős típus vagyok, nem tudtam, de nem is akartam magamban tartani, min megyünk keresztül. A kollégáimnak stand up stílusban rendszeresen előadtam a legújabb fejleményeket. Volt, aki tanult belőle, volt, aki csak röhögött, de nekem sokat jelentett, hogy éreztem, velem vannak. Az például utólag nagyon vicces volt, amikor mintát kellett adnom, és egyedül maradtam egy szobában egy csomó divatlappal. Nekem, akinek addig ezzel semmi problémám nem volt, tudomásul kellett vennem, hogy… egyszerűen nem megy. Legyen elég annyi, hogy nem öt percet töltöttem bent, és végül elég bárgyú vigyorral az arcomon jöttem ki, Briginek pedig megjegyeztem, hogy igencsak megdolgoztam ezért a babáért. Utána viszont fantasztikus élmény volt figyelni az embriók fejlődését a mikroszkóp alatt: minden málnácska egy-egy valódi élet! A beültetés utáni két hét szörnyű. Leírhatatlan annak a várakozásnak a feszültsége. Olyan, mint a zsákban futó verseny, amikor már a cél előtt jársz, de tudod, hogy bármikor pofára eshetsz. Azt kell mondanom, van annak is jó oldala, hogy ennyire megküzdöttünk a gyerekért. Volt időnk ráhangolódni. Ismerek olyan párt is, akiknél az első próbálkozásra összejött a baba, de annyira nem voltak felkészülve rá, hogy majdnem ráment a kapcsolatuk.”

„Csak ölelj át”
Változó, hogy kinél mikor jön el az a pont, amikor úgy érzi, pszichés segítségre van szüksége. Van, aki a spontán teherbe esést szeretné elősegíteni, és van, aki már túl van néhány sikertelen lombikon, amikor bekopogtat a pszichológus ajtaján. „Úgy látom, az emberek sokkal hamarabb elmennek egy kuruzslóhoz, mint egy pszichés szakemberhez” – mondja Lassuné Pogonyi Éva, a Kaáli Intézet pszichológusa. Pedig nagyon sokat jelenthet a lelki-érzelmi támogatás, különösen egy olyan szakembertől, aki pontosan tudja, min mennek át a kliensei: maga is hat inszemináción és tizenöt lombikkezelésen esett át. Hogy a leendő szülők számára könnyebbé tegye a gyerekért folytatott küzdelmet, rendszeresen tart lombikozásra felkészítő tanfolyamokat is.
A segítő beszélgetések négy fő csomópont köré rendeződnek: az életútbeli elakadások, a párkapcsolati nehézségek, a veszteségfeldolgozás és a stresszkezelés köré.
Életútbeli elakadás lehet például a szülőkről való leválás hiánya, amikor a gyerekre vágyó nő vagy férfi életét – bár életkorát tekintve felnőtt – továbbra is a szülei befolyásolják. Ilyenkor a leválást kell elősegíteni a közös munka során.
Kutatások szerint a kapcsolatok 56 százalékát megviseli a meddőség. Külön-külön is nagy terhet cipelnek a felek, ráadásul bármennyire együtt vannak is ebben a küzdelemben, azért közben magányosak a harcban. Különösen azért, mert másként élik meg a történteket. A férfiak jellemzően problémamegoldó üzemmódba kapcsolnak, a nőket viszont az érzelmeik vezérlik, amivel a férfiak sokszor nem tudnak mit kezdeni. Hasznos lenne, ha a nők tudnának segíteni a férjüknek abban, hogy elmondják, milyen típusú segítségre vágynak. „Csak ölelj át, amikor szomorú vagyok.” Vagy: „Most szeretnék egy kicsit egyedül maradni.” A nők könnyen elmagányosodnak, hiszen az életük beszűkül, kezeléstől kezelésig, menstruációtól menstruációig zajlik. Sokszor egyedül maradnak a kérdéseikkel, kételyeikkel. Nagyon sokat jelenthet nekik, ha van egy szakember, aki mellettük áll, megérti és elfogadja őket még akkor is, amikor éppen gyűlölik a terhes barátnőjüket (és emiatt lelkiismeret-furdalásuk van). A szakember tapasztalatai szerint egyébként nagyon sok pár kapcsolata megerősödik ebben az időszakban, ha jól figyelnek egymásra. Igen, a nő is a férfira: engedjük meg neki, hogy ő is lehessen gyenge, hogy fájjon neki, hogy dühös legyen, ad absurdum, hogy sírjon.
Fontos a veszteségek feldolgozása is. Elengedni azt az álomképet, hogy csak úgy potyognak majd belőlünk a gyerekek, elbúcsúzni azoktól az embrióktól, amelyek mégsem tapadtak meg: ez mind-mind gyászfolyamat, amin át kell lépni a tovább jutáshoz. „Aki nagyon szeretne gyereket, annak szépen lassan meg lehet próbálni tágítani a látókörét, és további lehetőségekre is felhívni a figyelmét – mondja Lassuné Pogonyi Éva. – Például arra, hogy donort is igénybe lehet venni, örökbe is lehet fogadni, és végső soron, bár iszonyú nehéz, el lehet fogadni a gyermektelenséget is. Persze amíg idáig eljut az ember, az hosszú út.”
Az első konzultáción a felek szóbeli szerződést kötnek arra, hogy mi a céljuk. „Arra nem tudunk szerződni, hogy az illető terhes lesz, mert nincs rá garancia – mondja szakértőnk, bár a praxisában jellemzően tízből nyolc nő édesanyaként búcsúzik. – De célul tűzhetjük ki például, hogy dolgozunk azokon a múltbeli traumákon, amelyek akadályozhatják a teherbe esést. Vagy azt, hogy az illető szorongását tízes skálán tízesről levigyük hatosra. Sőt: az egyik páciensem hiába akart azon dolgozni, hogy teherbe essen, valami nem stimmelt. Akkor könnyebbült meg, amikor ki merte mondani: ő most még nem akar gyereket, csak a környezet nyomására sodródott bele ebbe a történetbe. Az ő esetében ennek megfogalmazása volt a közös munka sikere.
Lassuné Pogonyi Éva szerint fontos, hogy a segítő folyamat ne szakadjon meg a terhesség létrejöttével, mert a várandósság időszakában legalább olyan fontos a pszichés támasz, mint előtte. A legtöbben évek óta arról ábrándoznak, hogy teherbe esnek, ez a vágy minden mást kiszorít a tudatukból. És ahogyan az sokszor lenni szokott, a beteljesülés eufóriáját egy kis tanácstalanság váltja fel: és most mi lesz? Nem árt a következő lépésekre is közösen felkészülni: a terhesség hónapjaira, a vizsgálatokra, a szülésre és arra, hogy fenekestül felfordul az életünk. Végre.