Sosem bántott, de az a beszélgetés olyan volt, mintha agyba-főbe vert volna

Borítókép: Sosem bántott, de az a beszélgetés olyan volt, mintha agyba-főbe vert volna Forrás: Unsplash/Sydney Sims
G. Nikolett kétgyermekes édesanya. 20 év után döntött úgy, hogy elhagyja férjét, és két gyermekével új életet kezdenek. Nikolettet ugyanis bántalmazta a férje. Nem testileg. Nem voltak lila foltok a karján, az arcán vagy a szeme alatt. A szíve és a lelke sérült. De ezek nagyon. És ezek a nyomok talán sokkal nehezebben, lassabban tűnnek el. Igaz történet.

15 éves voltam, amikor megismerkedtem a gyerekeim apjával. Hatalmas korkülönbség volt köztünk, mégis be akartam bizonyítani a világnak, hogy az idő majd minket fog igazolni. Igaz, családos ember lévén elmondta, hogy nem ígér nekem semmit. Végül pár év elteltével mégis összeköltöztünk.

Visszagondolva neki nagyon kényelmes volt. A saját igényeire tudott formálni, nevelni. Utólag ki is derült, hogy ezt hangoztatta is az ismerősöknek, hogy ő majd “megformál”... És tényleg így volt,...

mindig mindent úgy irányított, ahogy az az ő érdekét szolgálta.

Sosem állt ki mellettem, folyamatosan azt nevelte belém, hogy minden velem történő dologgal kapcsolatban én vagyok a hibás. Majd 20 évig azt éreztette velem, hogy nélküle nem boldogulnék, nélküle “életképtelen” vagyok. Közben pedig szépen lassan elszigetelt, elidegenített a családomtól, a barátaimtól.

Mindeközben sosem voltunk egy kasszán, sosem engedte hogy a dolgaiba belelássak – ez kizárt volt, így esély nem volt arra, hogy azt érezzem: egyfelé tartunk. Éltünk csak egymás mellett. Én viszont ragaszkodtam hozzá, mivel addigra rajta kívül senki másom nem volt. A nagymamám, akiben bízhattam, meghalt sajnos, az anyukámmal viszont sosem volt olyan a viszonyom, hogy bármilyen bánatomat meg tudtam volna beszélni vele. Csak a barátaim álltak mellettem és támogattak, amennyire ők tudtak.

Ha bármilyen siker ért esetleg a munkámban, nyugtázta, de meg nem dicsért. Sőt, azonnal azt kezdte el mondani, hogy lehetne azt “jobban” vagy másképp csinálni. Támogatást, biztatást sosem kaptam, nehogy elbízzam magam, hogy bármire is képes vagyok.

A két gyermekünket is szinte csak én akartam, utólag úgy fogalmazott hogy “én értem el, hogy a gyerekeim apja legyen”. Akikkel aztán amúgy foglalkozott, de az ő furcsa, túl sokat elváró módján. Mindig nagyobb elvárást támasztott velük szemben, mint ami az életkoruknak megfelelő, amit nagyon fájt látnom. Hiszen magamról tudtam, hogy mennyire vágynék a biztatására, a támogatására, egy gyereknek meg pláne szüksége lenne erre.

Aztán 34 éves „fiatal” nőként ott álltam 20 közös év után, 2 gyerekkel, nulla önbecsüléssel, szinte nulla baráti kapcsolattal...

Az élet akkor úgy hozta, hogy összefutottam véletlenül egy gyerekkori barátnőmmel, akiről kiderült hogy személyi edző. Az ő hatására elkezdtem edzeni, nem tudatosan, de ezzel is levezetve a bennem a kétségbeesés által folyamatosan generált feszültséget. A sport rengeteg erőt és önbizalmat adott,

Hiszen ott nem volt ő aki elmagyarázza, hogy nem vagyok képes lefutni egy félmaratont. Mert igen is képes voltam, mindenre amit csak elhatároztam.

A sport által aztán találkozhattam olyan fiatal nőkkel, akik hozzám hasonló cipőben jártak (1-2 gyerek és egy rossz párkapcsolat), és az ő történeteik erőt adtak ahhoz az elhatározáshoz, hogy végre merjek lépni. Rájöttem, hogy hogy túl fiatal vagyok még, hogy egy rossz kapcsolatban szenvedjem végig az életem. Hogy nekem is lehet esélyem még a boldogságra, és a gyerekeimnek is egy egészséges családmodellt látni, megélni. Hogy nem kell mindent elviselni, hogy önzőnek kell lenni, ha meg akarom kapni azt, amire vágyom!

Hogy próbáltam-e megmenteni, rendbe hozni a kapcsolatunk? Igen! Többször is. De úgy tűnt, csak én akartam, mindig csak én tettem érte. Ragaszkodtam valamihez, valakihez, aki utólag már látom, hogy nem érdemelte meg. És természetesen mindig az lett a vége, hogy mindenért én vagyok a hibás. Aztán végül, mikor egy idő után rájöttem, beláttam, hogy mindig csak én teszek és semmi nem változik, elengedtem a dolgot.

De mi volt az utolsó csepp a pohárban? 2018 év utolsó előtti napja. Azelőtt nem igazán veszekedtünk, soha. Aznap reggel viszont bepótoltuk az elmúlt 20 évet. Mondanom se kell, el lettem mondva minden rossznak. Mindet rosszul csinálok, mindent rosszul látok, nem tudok felelős döntéseket hozni a gyermekekről sem, a barátaim is más véleményen vannak és csak azért állnak mellettem, mert a barátaim, de ők is tudjak, hogy én mindent rosszul csinálok. A szócsatákból sosem jöhettem ki “győztesként”, mindig porig voltam alázva.

Fizikálisan sosem bántott, de ez a beszélgetés olyan volt nekem, mintha agyba-főbe vert volna.

Aznap fogadtam meg, hogy soha, de soha nem fogom ezt senkinek többet megengedni.

Sajnos az elmúlt 20 év “lelki terrorja” nem múlik el nyomtalanul legalábbis biztos, hogy hosszú éveknek kell eltelnie, hogy a gátak valamelyest megnyíljanak!

A legszebb 20 évemet adtam neki. Rengeteg dolgot kellett kihagynom és nem élhettem meg, nem élhettem át emiatt. És mit kaptam érte? Elszigetelést, és rengeteg lelki sebet, ami miatt egy bizalomhiányos, az emberekre és a világ fele zárkózott, gyanakvó ember lett belőle. Azóta utólagosan írásban is elismerte, hogy 20 évig “eltagadta tőlem a szeretetet” – ahogy ő fogalmazott.

Az élet viszont kárpótolt.

Cserébe, hogy volt bátorságom kilépni ebből a helyzetből, hogy volt erőm és talpra álltam, bebizonyítva magamnak és mindenkinek, hogy képes vagyok egyedül helytállni két gyerekkel egyedül boldogulni, hatalmas csoda és ajándék a sorstól, hogy sikerült mégis párt találnom. És a jutalom egy olyan harmonikus család, ahol nincs tabu, ahol mindenki fontos mindenkinek, ahol a szeretet ott lebeg a levegőben a nap 24 órájában, ahol biztonságban érzem magam lelkileg és tudom, hogy bármikor számíthatok a másikra, legyen szó bármiről.

Honnan tudhatod, hogy a párod tényleg a lelki társad is? Íme a jelek!