A feleségem jól főz. Nincsenek viták közöttünk, egyetértünk abban, hogy milyen alapanyagokat használunk, mit utasítunk el, vagy milyen eszközöket tartunk fontosnak. De van egy étel, egyetlenegy, aminek a kapcsán bármikor összekapunk, s a gyerekek, amilyen kis dögök, röhögve képesek tovább szítani a tüzet. Becses nejem úgy gondolja, hogy én nem tudom jól elkészíteni, s én úgy tartom, hogy ő jár rossz nyomon.

Hogy lehetne már béke, ha még a nevében sem tudunk megegyezni? Ami az ország nagy részének tejbegríz, az nekem, a csallóközi gyökereim miatt darakása. Ne higgyétek, hogy feleségem is a tömeggel tart – ő zalai lány, ezért neki kakaós dara. S kihez húz a gyermek szíve egy vitában? Hát persze, hogy az anyjához, működik az evolúció által megtámogatott ösztön, a rögtönítélő bíróság: kizárt, hogy az apának legyen igaza. S mivel anya azt mondja, hogy az kakaós dara, azt úgy hívják még akkor is, ha csak cukor vagy fahéj került rája.

Régen ugyanígy kóvályogtam le a lépcsőn én is, álmosan, kócosan, igaz, közben elkocogott majd’ harmincöt év. Ültem a zöld konyhai padon, néztem, ahogy a reggeli fény bevonja nagyanyám lágy, valószerűtlenül kékesre festett ősz haját – olyan volt ő, mint egy békés bárányfelhő, a fehér tincsek között mindig áttűnt egy kevés a kék égből, még akkor is, ha kinn éppen beborult. Mama feltette a serpenyőt a gázra, tejet, cukrot s darát öntött bele, majd meg-megkavarva elkészítette a kását, hogy még önthető állaggal kerüljön a tányérra. Kakaót hintett rá, középre vajat tett, s mindig tudta, melyik az én kedvenc kanalam – nem volt rest elmosni sem, ha éppen nem volt tisztán a fiókban.

Az olvadó vajjal kezdtem – a kanál hasával a széléig tereltem ki, szétkentem a kakaón. Amíg a darakása elhűlt, addig a vajazással volt idő tökéletesíteni: ezzel váltam részesévé az elkészítési folyamatnak. A mama kezdte, s én fejeztem be. Mikor kicsit elhűlt, precízen, a szélénél indultam. Mindig így ettem, és el sem tudtam képzelni, hogy másként is lehetne. Voltak olyanok az oviban, akik fogták a kanalat, összekeverték szürkésbarna masszává – barbárnak, nagyon közönségesnek tűntek. Én mindig spirálvonalban haladtam a közepe felé, türelmesen. Aki csak úgy beleevett, megégette a száját, aki tartotta magát a hagyományhoz, az jóllakott.

Amíg a gyerekeim meg nem születtek, nem tudatosítottam az egészből semmit. Addig nem jöttek elő az emlékképek a szülői ház konyhájáról, a mamáról, az illatokról, amíg én nem álltam ott a tűz mellett. Amíg apa nem lettem, fogalmam sem volt, hogy feleségem mást gondol a darakásáról. Sőt, nem is így nevezi. Amíg csak szerelmespár, majd együtt élő fiatal felnőttek voltunk, nem vetette ránk magát a kredenc alól a probléma – miért is tette volna, sosem főztünk darát. De ahogy a gyerekek nőttek, szembesültünk azzal, hogy két ellenséges lövészárokban ülünk, még csak egymás metódusát sem tiszteljük. Én öntöttvas serpenyőben vagy nehéz wokban, ő lábasban készíti – vékony falúban, naná.

Az ilyen krémes állagú ételek esetében nem hiszek a fakanálban, szilikonspatulával keverem, mert mindenhová odahajlik, nem tud a kása letapadni és megégni. Ez is csak mélyíti a szakadékot: feleségem egy számomra érthetetlenül aprócska habverőt használ, aminek már nyele sincs, azzal vakargatja a kását, amely persze, ha egy picit is magasabb a hőfok, azonnal odatapad a nehezen elérhető részekre.

Hiába hazudnám azt, hogy én vagyok a mosogatás istene, mert nem. A tejbegríz edényét viszont azonnal kitisztítom. Aki már hagyott ilyet levegőn, tudja, hogy úgy beleköt, mint a purhabha nem áztatjuk és öblítjük el azonnal, aránytalanul sok munka megszabadulni tőle. Pláne, ha a habverős vakargatás miatt kicsit odaégett valakinek. Feleségemet annyira el tudja kapni a mosogatós lendület, hogy néha már azt a kanalat is a víz alá dobja, amivel még éppen ennék – „azt hittem, már jóllaktál”. A kakaós darája viszont kivételt élvez. Azt otthagyja.

Egyszer tettem vajat a kása tetejére, gondoltam, ideje a gyerekkori nosztalgiát visszahozni. A lányom, aki kiskanállal képes kienni a hűtőből a vajat, úgy nézett rá, mintha a kutya piszkított volna oda. Lebiggyesztette a száját, majd végigmért – soha többet nem mertem előhozakodni az ötlettel. A fiam is a közepén kezdi, remeg az ajka a forróságtól, kék szemének fényét megtöri a könnypára. Elsős, nem érdekli sem a fizika, sem az én nyálas emlékeim, bármit ajánlhatok, nem eszi spirálba.

„Mit kértek reggelire?” – fordulok a gyerekekhez, akik azóta hárman lettek, a legnagyobb is leballagott az emeletről. „Kakaós darát, de úgy, ahogy anya csinálja!” – látom szemükben a harciasságot, hogy csak egyféleképpen lesz jó. Mezítláb indulnak utánam a konyhába. Hideg a csempe, rájuk is szólok, s csak miután kimondtam, ér el a tudatomig – ugyanazt a tájszólást használtam, amit nagyanyám: „Mentek ki innen meztélláb?”

Kellemetlenkedni akarnak, látom a fejükön a komiszságot meg a konokságot. „Ne tegyél bele cukrot, úgy csináld, ahogy anya!” – mondja az egyik, mire a legkisebb is szúr egyet belém: „A tiédet nem szeretjük!” Végigkergetném őket a házon, de akkor a negyedikes nagylány beviszi a halálos döfést: „Ne a szilikonspatulával keverd, mert műanyagízű lesz!” Mit csinál ilyenkor egy rendes apa? Kimegy a kutyával csendben sétálni az esőbe, rábeszéli őket egy bundáskenyérre, vagy nyel egy nagyot és megeteti a pizsamás, mezítlábas martalócsereget?

Már leszoktam arról, hogy próbáljam meggyőzni őket, hogy a cukrot bele kell főzni a tejbe, nem pedig a tetejére szórni, mint egyesek. Egyáltalán nem érdekli őket a tudományos magyarázat a homogenitásról, fütyülnek mindenre, amit mondok. Az anya szent, az anya sérthetetlen, az igazság mindig az anyáé, ezért olyat kérnek, mint az övé. Időbe telt, amíg kihúztam bentről a tüskét, hogy nem úgy szeretik, ahogy én készíteném. Nem volt más megoldás, megtanultam két külön ételként tekinteni a kétféle verzióra, hogy ne csorbuljon bennem a múlt és a büszkeség. Ők kakaós darát kapnak – igen, néha kakaó nélkül –, de amit én szeretek, az a mamaféle darakása.

Persze mindig hagynak egy csomót a tányéron. Leülök az elhűlt kávémmal, megfogom a kanalat, s mint minden rendes szülő, eszem a maradékot. Feleségem is lejön piros köntösbe bújva: fején turbánba tekerve a törölköző, a kiszabadult vizes tincsek jobbra-balra csapdosnak, ahogy átlibeg a szobán. Látom a szemén, hogy végighallgatta az egész színjátékot. Rám vigyorog, ahogy eszegetek: „Pedig azt hittem, hogy te nem szereted úgy, ahogy anya csinálja.”

Elmajszolnál most a cikk után egy egészséges desszertet?

Adunk 3 tippet is arra, hogy mi legyen az!