Március 6-tól már megvásárolható a 2025-ös tavaszi Éva Magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

„Éva tegnap volt az abortuszbizottság előtt. Télikabátomra hasztalan keresek vevőt” – énekli Cseh Tamás a Budapest című dalban. Sűrített pillanatkép – mögötte Éva és ezernyi más nő története. Kevés olyan szélsőségesen megosztó téma van sokat látott társadalmunkban, mint az abortusz kérdése. Abortuszbizottságok most éppen nem léteznek, legalábbis Magyarországon nem, de az, hogy milyen törvények szabályozzák a nők abortuszhoz való jogát, illetve milyen bürokratikus út vezet – ha egyáltalán – a terhességmegszakításhoz, koronként és országonként is gyorsan változhat. Egy viszont biztos: mindig lesznek olyan nők, mint a megénekelt Éva. Olyanok, akik úgy érzik, nem tudják, vagy épp nem akarják megszülni a magzatukat.

Társadalomként sokszor hajlamosak vagyunk az abortusz kérdéséről általánosságban, a jó és a rossz kategóriáiban gondolkodni, elvetve az összes köztes árnyalatot – kivéve az olyan eseteket, amikor a terhességmegszakításra a nő életének védelmében van szükség, ha a terhesség erőszak következménye, illetve ha a magzat súlyos fejlődési rendellenességgel bír. Miért vélekedünk a kérdésről szélsőségesen, ha az abortuszról való döntésben nem játszottak szerepet a fenti körülmények?

Pro-life vs. pro-choice

„A körülöttünk lévő világ komplexitását úgy próbáljuk befogadhatóvá tenni a magunk számára, hogy dichotómiákban gondolkodunk: valami jó vagy rossz, fekete vagy fehér – kezdi a jelenség magyarázatát dr. Nagy Beáta Magda klinikai szakpszichológus, szociológus, az ELTE PPK Pedagógiai és Pszichológiai Intézete egyetemi adjunktusa. – Ez a kategorizálás meglehetősen felszínes és félrevezető a művi abortusz esetében (is), hisz voltaképp senki nem gondolja azt, hogy az abortusz jó... Ebben a témában általában az abortuszellenes vagy életpárti (pro-life) és a választáspárti (pro-choice) nézőpontot szokás megkülönböztetni. A pro-life nézet szerint az élet a fogantatás pillanatában (vagy legkésőbb a terhesség első trimeszterében) kezdődik, így a magzat emberi lény, a művi abortusz ezért lényegében gyilkosság. Ezzel szemben a pro-choice attitűd szerint az emberi élet a születéssel veszi kezdetét, a művi abortusz pedig egy nő önmeghatározáshoz való jogának nélkülözhetetlen eleme, ezért az abortuszról való döntés is az ő kezében kell, hogy legyen. Vagyis a választáspárti attitűdöt vallók sem azt gondolják, hogy az abortusz jó, hanem hogy az arra vonatkozó egyéni döntés joga jó. Elutasításának nem a támogatás az ellentettje, hanem annak az elfogadása, hogy a terhességre vonatkozó döntés joga az érintett nőt és partnerét illeti.”

És vajon mi a helyzet, ha nem a jelenség össztársadalmi megítélése felől közelítünk, hanem közelebb megyünk néhány lépéssel, és figyelembe vesszük azokat az egyéni történeteket, amelyek ott húzódnak ezek mögött a súlyos döntések mögött? „Nagyon kevesen gondolják úgy, hogy soha, semmilyen körülmény mellett sem lehet egy terhességet megszakítani, ahogy azt a szélső véleményt is kevesen képviselik, hogy egy abortusz minden megfontolás nélkül követendő gyakorlat kellene, hogy legyen – folytatja Nagy Beáta Magda. – A vélemények e kettős kategorizációnál jóval árnyaltabbak, sokfélék, akárcsak az élethelyzetek, amelyekben felmerül a terhesség megszakításának gondolata: mást jelent nem kihordani egy ötödik gyermeket egy családban, és mást elvetetni 16 évesen egy nem tervezett várandósságot. Más, ha azért nem akar valaki megtartani egy megfogant magzatot, mert a tanulmányaival ez nem egyeztethető össze, és megint más, ha a gyermekvállalás a munkahely elvesztésével fenyeget. Más az oka az abortusznak egy bántalmazó kapcsolatban, és megint más egy szűkös, rossz minőségű albérletben élve. Ha ismerjük a terhesség megszakítása mögött álló okokat és azt az élethelyzetet, amelyben egy nő vagy egy pár ezt a döntést meghozza, kevésbé csak az ideológiai pozíciónk mentén foglalunk állást, és sokkal inkább képesek vagyunk mérlegelni az egyéni körülményeket.”

Testi és lelki traumák

Akármilyen okok álljanak is a döntés mögött, egy abortusz nem csupán testi, de lelki traumát is jelenthet a nők számára. Ráadásul a legtöbben úgy érzik, a közvetlen környezetükkel sem beszélhetnek arról, min mennek keresztül. Hol az egyik legerősebb társadalmi tabu megsértéséből fakadó szégyen tartja őket vissza, hol az a félelem, hogy az őszinte kitárulkozás annak a kockázatát rejti magában, hogy megértő támogatás helyett ítélkezéssel találkoznak majd, és elveszíthetik egy számukra fontos személy, családtag vagy barát rokonszenvét. Milyen árat fizetnek ezek a nők a lelki egészségük vonatkozásában az abortuszért? „Ha egy nő azt érzi, hogy a várandóssága megszakítására vonatkozó döntéssel megszegi a közössége (családja, tágabb baráti, kulturális vagy vallási közege) írott vagy íratlan szabályait, és még inkább, ha ezért mások elutasítják vagy negatívan megbélyegzik (például felelőtlennek, önzőnek vagy erkölcstelennek tekintve), az rendkívül negatívan hat a mentális egészségére: szorongást, önvádló, önleértékelő gondolatokat, a bűnösség érzését okozhatja – mondja a szakértő. – Fontos hangsúlyozni, hogy a szégyen oka nem maga az abortusz, hanem az abortusz normasértő jellege. Minél erősebb egy társadalomban az abortusz elutasítása és megbélyegzése, annál negatívabb hatása lesz a terhessége megszakítása mellett döntő nő mentális egészségére, és annál kisebb valószínűsége lesz annak, hogy az érintett elszánja magát a segítségkérésre.”

Mi történik, ha valaki teljesen magára marad egy ilyen horderejű traumával? Ha sehonnan nem várhat támogatást? „Pszichológiai szempontból kevés olyan pusztító hatású dolog van, mint a titok, a titkolózás – mondja Nagy Beáta Magda. – Egyrészt: egy titokkal mindig egyedül vagyunk, ami azt is jelenti, hogy elvágjuk magunkat attól az erőforrástól, amit társas támogatásnak nevezünk. Vagyis hogy van valaki, akivel meg tudjuk osztani az érzéseinket, gondolatainkat, van, aki segít és gondoskodik rólunk, ha elesettek vagyunk – akár tanáccsal, akár egy jó szóval, akár valamilyen kézzelfogható formában. Ráadásul, ha valaki nem beszél a vele történtekről, akkor nagyobb valószínűséggel érzi úgy, hogy ez csak vele esett meg, csak az ő szégyene, miközben mindannyian tudjuk, hogy az, amikor rájövünk, hogy valamilyen helyzettel nem vagyunk egyedül, és az nem csak minket érint, önmagában is felszabadító, megkönnyebbülést hozó érzés.

A veszélyeztetettség miatt végrehajtott abortuszoknál kicsit más a helyzet: a külvilág szemében a várandósság megszakítása ez esetben nem önzésként vagy az anyaság elutasításaként, hanem szükségszerű és nemkívánatos eseményként jelenik meg. Persze ez nem jelenti azt, hogy könnyebb megküzdeni egy ilyen helyzettel, hiszen rendkívül súlyos veszteséget jelent a szülőknek.”

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin tavaszi lapszámában olvasható! Már kapható!