JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Hogyan éltem túl a szülés utáni depressziót?

Borítókép: Hogyan éltem túl a szülés utáni depressziót? Forrás: Unsplash
"Tavaly nyáron a fiam, Barni születése után nem sokkal épp az autómban ültem, amikor fájni kezdett a mellkasom, és zsibbadt a bal karom. A színek összefolytak, a tér kitágult, mintha be akarná kebelezni a világot. Infarktusom van, éreztem a tarkómban, a talpamban, a zsigereimben a bizonyosságot. Meghalok, eltűnök a nagy büdös semmiben, ugyanúgy, ahogy az elmúlt egy évben a fél családom." Panka kálváriája.

Mint kiderült, valójában nem szív-, hanem pánikroham volt. Soha nem éltem át korábban hasonló szörnyűséget.

Amikor Szandra, a lányom megszületett, én és a férjem a Rózsadombon laktunk, rögvalóságtól elzárt idillben. Gergő a reklámszakmában kereste magát halálra, én belsőépítészként dolgoztam. Volt pénz, volt kreatív munka, volt gyerek, még kutya is ugatott a kertben. Fitt, fiatalos szüleink imádták a kislányunkat, sokat vigyáztak rá, játszottak, sétáltak, állatkertbe mentek. Minden vasárnap együtt ebédeltünk kényelmes kis teraszunkon, hol négyesben, hol mind a hatan. Az anyósgyűlöletet vagy a nagyszülői féltékenységet csak ócska Hahota-viccekből ismertük: néha eszembe jutott, mindez vajon tényleg igaz-e. Láttam embereket, akik bármiféle komoly trauma nélkül lebegtek át az életen, és reménykedtem benne, hogy én is közéjük tartozom.
Aztán, amikor Szandi négy éves volt, minden megváltozott.

Gergő apja, a makkegészséges, sportos vitorlázó egyik napról a másikra rosszul lett, és két hét múlva meghalt a kórházban. Életvidám feleségére, az anyósomra ettől kezdve nem lehetett ráismerni. Árnyékká fakult, kísértetként bolyongott a kihalt családi házban. Fél évvel később elütötte egy autó, és máig nem tudjuk biztosan, baleset volt-e, vagy szándékosan lépett a kocsi elé, hogy véget vessen az élőhalott létnek.
Még el sem temettük anyósomat, amikor anyukám felhívott, és leültünk apámmal hármasban. Elmondta, hogy nagyon beteg, az orvosok szerint maximum egy éve van hátra. Abból az utolsó időszak csupán szenvedés.

Szürreális volt. Néhány hónapon belül a harmadik embert szólítják fel távozásra azok közül, akiket a legjobban szeretek. Most az anyukámat. Szinte transzba estem. Kétségbeesetten, betegesen vágyni kezdtem egy újabb gyerekre. Olyan vad vággyal, hogy Gergőt gyakorlatilag belekényszerítettem a helyzetbe. Azt akartam, hogy anyu találkozhasson a második unokájával, akinek a vállalására annyit bíztatott, mielőtt megbetegedett volna.
Ekkor estem teherbe Barnival. Anyu erőtlenül megsimogatta a domborodó hasamat, de mosolyogni már nem tudott. Két nap múlva meghalt. Még mindig emlékszem, ahogy sikoltoztam a halálhírére: "Ez nem igazság! Nincs igazság!” Gergő szorosan tartott, mint egy verdeső halat, aki fájdalmában ki akarja vetni magát a szárazföldre.

Szeretem a terhes állapotot.

Szandránál annyira különleges volt! De Barnit száraz szemekkel szültem meg, alig figyeltem oda. Amikor a kezembe adták, egy pillanatra elöntött a hála és a boldogság. Aztán minden odalett.
Hónapokig lebegtem depressziós másállapotban. Gépiesen etettem, öltöztettem, sétáltattam a kicsit, Szandrára főleg az apja vigyázott. Néha ettem két falatot, bármit, ami a kezembe került – paradicsomot, retket, száraz kenyérhéjat -, és 10 órákat aludtam egyfolytában, miközben dőlt rólam a veríték.
Az „infarktus” után kórházba kerültem. Az orvosok megnyugtattak, hogy minden rendben van, a szívemnek semmi baja. Nem hittem nekik. Vártam a halált, ami – torz logikám szerint – ugyanúgy eljön most értem is, ahogy anyósomékért és édesanyámért kopogtatott.
Olyan rossz állapotban voltam, hogy pszichiáterhez kerültem: ő vetette fel először komolyan a pánikroham és a mentális probléma lehetőségét. Amikor tiltakoztam az antidepresszáns ellen, higgadtan megkérdezte: „Ha fizikailag lenne beteg, akkor is elutasítaná a gyógyszert?" Végül elfogadtam a kezelést, és rendszeresen járok pszichoterápiára egy megértő, határozott szakemberhez.

Jobban vagyok, azt hiszem. Barni elmúlt egy éves. Apukám tűrhetően viseli az özvegységet: olyan sokat játszik az unokáival, amennyit csak tud. Történt még valami: hirtelen, korona idején, nem sokkal anyák napja előtt a nagynéném is elhunyt. Azt hittem, ez valami beteg vicc. Beszéltem vele a halála előtti estén. Marcsinak soha nem volt gyermeke, minden szeretetét a mi családunkba öntötte, rengeteget segített anyu halála után. Amikor befutott a délutáni telefonhívás, arra gondoltam, bárcsak néhány órára visszafordíthatnám az időt, hogy még egyszer beszélhessek vele. Szomorú és feldúlt voltam, de a pánikroham nem látogatott meg újra.

Erősebb lettem: mint egy üres közmondásban, megedzettek a sors pofonjai. Tudom már, hogy ha darabokra törsz, esélyt kapsz arra, hogy újjászüless, és az ember csak akkor él igazán, amikor valami szokatlan történik vele – még ha azok tragédiák is. Szeretet. Összetartozás. Körforgás. Ezek immár nem frázisok, hanem a csapások által belém épült szilárd kötőerők. És ezeket akarom átadni a gyerekeimnek.

Amit senki nem mond el neked a szülés utáni szexről: