JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

"Túl korán mentetek el, Mama!"

Borítókép: "Túl korán mentetek el, Mama!" Forrás: Getty Images
Bár mindig túl korán van ahhoz, hogy egy szerettünk elhagyja a földi létet.

Tegnap kimentem a gyerekekkel a temetőbe, meglátogatni a nagyszüleimet. Látogatásnak hívom ezeket az alkalmakat, amikor felsétálunk hozzájuk Farkasrétre. Viszek virágot, viszem az elmaradhatatlan eszközöket, a kiskefét és a mini lombseprűt: előbbi a mohát bírja távozásra mielőtt az beülne a sírkő redőibe, utóbbi az elmúlás és a gravitáció előtt fejet hajtó levelek ráncba szedése végett tart velem. Anya is viszi ezeket mindig, eltanultam tőle. A temető hatalmas, de tudom az utat. A főútról balra fel, a színész parcellák előtt köszönök Karádynak és Mászáros Áginak, majd kaptatunk tovább. A gyerekek a sötétben lelkesen világítanak az elemlámpákkal, néha rémet játszva az arcuk elé teszik. Szóljak rájuk, hogy ez nem illek itt vagy hagyjam, vajon Mamáékat zavarná ez a gyerekjáték?

Aztán felérünk a kis körforgalomhoz, jobbra a hatalmas ciprus, ami az évek során, magányában szép lassan ráborult egy sírra, mintha két karjával ölelné az alatta nyugvót. Jobbra egy kripta, két oldalán büszke tujákkal és végül ott a gesztenyesor. Megérkeztünk.

Rend van, Anya pár napja járt a sírnál. Csak a levelektől kell megszabadulni, a virágot elhelyezni és a mécseseket kell újra gyújtani. Persze ez nagy program a két gyereknek, tüzeskedni, világot gyújtani. És én meg örülök, hogy velem vannak, hogy eljöttek ők is látogatóba az ő dédszüleikhez. Valahogy úgy képzelem és képzeltem mindig is, hogy amikor ott vagyunk a sírnál, akkor ott vannak ők is és figyelmek. A gondolat, a kérés, amit nekik intézek, érthetőbben jut el hozzájuk. Tegnap azt gondoltam most boldogan nézik, ahogy a gyerekek ott vannak, ahogy ott vagyunk együtt.

Túl korán mentek el. Ezt a saját időm múlásával egyre inkább érzem.

Túl sok közös élmény maradt el. Mert, ahogy állok a sír lábánál, és égnek rajta a mécsesek eszembe jut

ahogy a Mama mikrofonként használta a táska lógókáját és a Naphegyről lefelé baktatva meginterjúvolt vagy számot kérve énekelt nekem bolondozva. Eszembe jut a drága parfümje, a kőpúdere, amit a Váci utcában vett mindig, látom most is ahogy a gyertyára hasonlító, kovácsoltvas falikaros lámpa fénye melegen pislákol és bármikor vissza tudok bújni abba a pillanatba, amikor egy viharos napon kiszalad a házból a Mama, én meg félve gubbasztottam visszatértéig a konyha végében, a kockás pokróc alatt.

Túl korán mentek el. Túl sok közös dolog maradt ki, amiket maximum csak a gondolataimban tudok megélni velük. A nagypapámat nem is ismerhettem, csak három éves voltam, amikor elment. Pedig nagyszerű szakember volt, kohómérnök, de annál nagyszerűbb humorral és humánussal megáldott ember volt. Nincs illat, nincs szín, nincs érintés, nincs hang róla, csak az anya által mesélt történetekből áll össze bennem egy kép.

A gyerekek fesztelenül segítenek a sötétben: halomba hordják a leveleket, megöntözik a krizantémot, majd a fiam elgondolkodva megjegyzi, hogy biztosan rossz lehet most nekem. Mondom neki, hogy nem jó, hogy ők már nincsnek régóta, de itt- és a mellkasomra mutatok - velem vannak és bármikor kérdezhetek tőlük, mert valahogy egyszer a válaszuk úgyis eltalál hozzám. Azt mondja érti, majd kérdezi mehetünk-e már, ha nekem is jó.

Mondom persze, mehetünk. Megsimogatom a márvány fejkőt, búcsúzok, majd látom a gyerekek is csinálják, utánozzák a mozdulataimat.

Túl korán mentetek el, Mama, még maradhattatok volna...

Galériánkban olyan mondatokat hozunk, amiket, ha tapintatos vagy, semmiképp nem mondasz!