Sosem voltam az a lány, aki sűrűn nyitogatta volna a konditerem ajtaját, sőt, inkább jó messzire kerültem az ilyen típusú foglalkoztató központokat, és számomra a sportruházat fogalma is kimerült egy pár fekete, hosszúszárú Conversben és néhány szürke melegítőpulcsiban, amiket persze tüllszoknyákhoz húztam fel. Aztán elhagytam a 30-at. És a testem, amit addig büntetlenül tömhettem gumicukorral, karamelles csokival és gyorskajával, ellenem fordult. Mivel a hiúságom valamicskével nagyobb, mint a lustaságom, erőt vettem magamon, és tavalyelőtt szeptemberben szereztem magamnak egy partnert meg egy edzőt és sportolni kezdtem, heti háromszor.

A kitartásomon én lepődtem meg a leginkább, attól meg aztán végképp leesett az állam, milyen pozitív változásokat hozott az életembe a mozgás. Ha emlékeztek, anno ezt meg is írtam itt az oldalon, és ezek a pozitív hatások azóta csak fokozódtak.
Az új év viszont rosszul indult, tőlem független okokból január első két hetében ki kellett hagynom az edzést és az elég is volt ahhoz, hogy lustaságom felülkerekedjen, és ugyanazzal a lendülettel a következő két hetet is passzoljam. Így lassan több mint egy hónapja nem mozogtam semmit, és bár sokáig nem voltam hajlandó tudomásul venni a negatív hatásokat, mostanra kénytelen vagyok beismerni: meglesz ennek a böjtje, ó, de keservesen... Az egy havi sportnélküli életnek ijesztően gyorsan és látványosan jelentkeztek a negatív hatásai.

Éspedig a következők:

Azt hiszem, nálam mostantól új értelmet nyert a "don't stop moving!" felszólítás!