Képtelen összegű rokontartásra akar perelni a férjem

Borítókép: Képtelen összegű rokontartásra akar perelni a férjem Forrás: pixabay
Vali több évtizednyi házasság után elhagyta a férjét, de amit ezért kapott, arra senki sem lehet felkészülve. Kicsinyesség és bosszúállás, tájékozatlanság és szűklátókörűség a gyerekekkel és a rokontartással kapcsolatban – képtelen összegek következnek.

Szerelemből mentem férjhez. 5 év házasság után születtek meg a gyerekeink, ezután – részben jelzáloghitelből - vásároltunk egy házat, ami a pincétől a padlásig a férjem tervei szerint valósult meg. Sok-sok éven át csak azzal foglalkoztunk, hogy díszítgessük a családi fészket, a gyerekekből pedig ép lelkű felnőtteket neveljünk.

Nem tudom, mikor jöttem rá, hogy Alex valójában basáskodó ember. Ha úgy történtek a dolgok, ahogy ő képzelte és eltervezte, a gépezet olajozottan működött. Az én véleményemet azonban következetesen semmibe vette, mindezt olyan bűbájba és eleganciába csomagolva, hogy sokáig észre sem vettem. Kezében tartotta a kasszát is: bevezette azt a szokást, hogy először mindig az én bankszámlámat ürítettük le, és amikor már egy fitying sem maradt rajta, akkor jöhetett csak az övé. Ellenőrizte a kiadásaimat, és valahogy azt is elérte, hogy a házra felvett jelzáloghitel teljes összegét minden hónapban az én fizetésemből vonják.

20 év együttlét után egyre kevesebb kedvet éreztem hozzá, hogy vele maradjak, de a két gyerek közös felnevelését kötelességemnek tartottam. Kevés pénzt kerestünk, de a fogunkat összeszorítva kiböjtöltünk a bulipénzt, a szalagavatóruhát, a nyaralásokat. Lili és Tamás leérettségizett: Lilit felvették az egyetemre, Tamás főleg otthon lébecolt, a számítógép előtt játszott, néha alkalmi munkákat vállalt, és dühbe gurult, ha állandó pénzkunyerálására egyszer-egyszer nemet mondtunk.

Alexnek és nekem a közös számlákon és az otthon lakó felnőtt gyerekeinken kívül nem sok közünk volt egymáshoz: elhidegültünk, mint két jégszekrény, a családi ereszték recsegett-ropogott. Ő általában kint tevékenykedett a ház előtt, és óránként bejött cseszegetni: miért nem segítek neki a kertészkedésben, miért nem veszek részt a hobbijaiban. Az, hogy ő az én kedvteléseimből már kezdettől kivonta magát, szóba se került köztünk. Párhuzamos életet éltünk, láthatatlan határokat húztunk meg: Alex a kertben dugványozta a növényeket, én a laptop mögé rejtőzve írogattam. Ő kint, én bent, mint a bárány és a farkas. Egyedül a pénzügyeket tekintette közösnek, amit továbbra is árgus szemekkel figyelt, ügyelve rá, hogy a hónap közepétől anyagilag kizárólag rá legyek utalva.

Aztán találkoztam Zolival, és beleszerettem. Nem kellett sok idő a döntéshez. Bejelentettem Alexnek, hogy elköltözöm, itt hagyom neki és a felnőtt gyerekeknek – a tulajdonrész felét megtartva - a házat, mert el szeretnék válni. A jelzáloghitelt felezzük meg, Lilinek és Tominak fizetek valamennyi támogatást: sokat nem tudok, mivel a keresetem kevés, de úgyis felnőttek, dolgozzanak meg a szükséges pluszért.

Azt hittem, nem lesz ellenére a válás, hiszen látszott, hogy ő is boldogtalan. Nem számoltam azonban a sértett ember gyűlöletével és bosszújával. Amikor összepakoltam a holmimat és utoljára körülnéztem a házban (nem esett nehezemre otthagyni, minden zug a férjem keze nyomát viselte), könnyes szemmel keringett körülöttem, alig akart kiengedni az ajtón. Lili megölelt, és a fülembe súgta: tudta, hogy hamarosan így lesz. Tomi bezárkózott a szobájába, hiába kopogtam, nem válaszolt. Végül telefonon értem el, mormogott egy sziát, majd letette.

Másnap Alex hosszú levelet írt, melyben kifejtette, hogy még mindig szeret. Csatolt egy szerelmes verset is, és kért, hogy menjek haza. Megsajnáltam, de eszem ágában sem volt visszafordulni. Finoman, szeretettel, de visszautasítottam a kérését.

Egy hét múlva észrevettem, hogy többször belépett a levelezésembe és a bankfiókomba.

Miután megváltoztattam a jelszót, dühös levelet írt, hogy azonnal állítsam vissza. Persze nem tettem meg. Egy hónap múlva e-mailen kézzel firkált és lefotózott kimutatások érkeztek – kommentár nélkül. Elképesztő összegek szerepeltek rajta: mindaz, amit Alex szerint nekem fizetnem kell a ház után, a gyerekek eltartása után, az autó után, amit ő használt, és még sorolhatnám. Nehezen minősíthető levelezés kezdődött közöttünk. A férjem szerint legalább havi 120 ezer forinttal kell beleszállnom a költségekbe, úgy, hogy még mindig az én számlámról vonták a teljes jelzáloghitelt, a keresetem pedig körülbelül nettó 200 ezer forint volt.

Először udvariasan, majd egyre határozottabban kérdőjeleztem meg számításai jogosságát, rámutattam az összeg lehetetlenségére, arra, hogy huszonéves gyerekeink vannak, nem ártana dolgozniuk – különösen Tamásnak, aki a legtöbb idejét a szobájában töltötte, és nagyon ritkán állt szóba velünk. De Alexnek hályog ereszkedett a szemére, a füleit pedig becsukta. Semmi nem szivároghatott át sértettsége szűrőjén, keményen meg akart büntetni, amiért volt hozzá merszem, hogy elhagyjam.

Hónapokig csatároztunk, eredménytelenül. Kétszer találkoztunk személyesen, ilyenkor a pénzügyi vitába a közös múlttal kapcsolatos vádaskodások is belekeveredtek. Szerencsére sosem ütött meg, de rengeteg verbális pofont elszenvedtem, és én is adtam párat. Akkor jöttem rá, mennyire végzetes hiba volt, hogy a házasságunk alatt szinte soha nem beszélgettünk a köztünk lévő problémákról, csak hagytuk, hogy megtörténjenek. Kértem, adjuk el a házat és az összeget felezzük meg. A gyerekek nyugodtan lakhatnak a lakásomban, mert én már Zolinál élek. Alex ezt felháborodva visszautasította (nem veszítheti el a kertjét!), és megpróbálta elérni, hogy inkább mondjak le a házrészemről. Ügyvédi mediációt ajánlottam neki: elutasította azt is. A gyerekeket bármikor előrántható szerszámnak használta az érzelmi zsaroláshoz, és mindig úgy kommunikált, mintha kiskorúak lennének: Zoli döbbenten mondta az egyik e-mail elolvasása után, hogy azt hitte, tízéves, magatehetetlen apróságokról szól a szöveg.

Képtelen voltam elérni, hogy Alex végre vállalja a jelzáloghitel rá eső részét. Ne fizesd, vágta a szemembe gúnyosan, nézd végig, ahogy a gyerekeid feje fölül elárverezik a házat! Képes volt olyan érvekkel is visszatámadni, hogy én akartam felvenni annak idején, ezért csak törlesszem nyugodtan. Nem adta vissza a biciklimet, a varrógépemet, kidobálta a régi emlékeimet. Csak gubbasztott a ház tornácán sértődötten, mint egy megbántott kiskakas, és rendületlenül küldte a havi százezres kimutatásokat.

Néhány hónap után megelégeltem, hogy folyton arra várok, hátha megnyugszik, összegyűjtögettem a 30 ezer forintot, és beadtam a válókeresetet. Őrjöngve hívott, amikor megkapta a saját példányát. Közölte, hogy beadja a bíróságra a – ingyenes - viszontkeresetet, amelyben hivatalosan is kéri a rokontartás megállapítását (ezt többek között olyan 25 évnél fiatalabb felnőtt korúaknak ítélheti meg a bíróság, akik valamilyen tanulmányt folytatnak), mert nem fogadja el azt az összeget, amit ajánlottam neki. Hiába mondtam, hogy Tomi nem tanul sehol, mégis kap tőlem pénzt; hiába érveltem, hogy fizetem a hitelt, én, aki ott se lakik, ellenben övék a ház, a kert, a kocsi, a bicikli, az összes ingóság; hiába hivatkoztam mindkettőnk alacsony fizetésére, a várható perköltségekre, az ügyvédi díjra; hiába mondtam, hogy ha a gyerekek elköltöznek otthonról, ezt az összeget neki is meg kell majd fizetnie; meg se hallotta. Beadta a keresetet a bíróságra, havi 10 ezer forint per fő többletet kérve.

Nem tudtam elképzelni, hogy létezik ennyire kicsinyes bosszúvágy. A legszomorúbb pedig az, hogy a hibáztatásvírus Tamást is megfertőzte. Lili gyorsan reagált a megváltozott viszonyokra: dolgozott az egyetem mellett, a keresete egy részét pedig hazaadta az apjának. Tomi viszont, hiába volt már 22 éves, valami bizarr gyermeki létezésben ragadt, mint egy lusta méhecske. Tanfolyamokra járt, amiket a felénél otthagyott. Néha egész jól keresett (nálam például jobban), de a pénzt elverte, az apjának nem adott egy fillért se, ő pedig gyenge volt elérni, hogy Tomi beleszálljon a lakhatási költségekbe. A fiam ráadásul több hibáztató levelet is írt nekem, amiért szerinte nem segítek eléggé a jövője építésében - mármint anyagilag -, a meghívásaimra alig jött el, magától pedig szinte sosem keresett. Alexnek mindig is Tomi volt a kedvence, elnézte a viselkedését, azt pedig képtelen volt revideálni, hogy az anyagi problémáikat egyedül rám hárítsa. Hiszen én robbantottam szét a családot, pedig kötelességem lenne a gyerekeket eltartani (mondanom sem kell, hogy az érvek, miszerint felnőttekről van szó, továbbra is leperegtek róla)!

Alex sziklaszilárdan bízik benne, hogy a bíró leborul majd a szenvedései előtt. Hogy ebből a hitéből kiábrándítsam, leültem és megírtam az – szintén ingyenes - ellenvéleményemet. Egyetlen érvet sem hagytam ki: ha már hivatalos útra terelte az ügyet, nem kímélhettem tovább az érzéseit. Az ellenvélemény elküldése és a koronavírus okozta ítélkezési szünet után a bíróság őszre tűzte ki az első tárgyalást.

Zolival élek egy 45 négyzetméteres panelben: továbbra is keveset keresünk, de boldogok vagyunk. Fizetem a teljes hitelt a házra, ahol már egy éve nem lakom. Sokat gondolkodom azon, hol rontottam el. Hiszen mind a két gyerek látta, milyen remegő lábakon áll ez a házasság. Talán hazudoznom kellett volna évekig? Jobb lett volna, ha szeretőt tartok, mint hogy őszintén, egyenesen megmondom, mi a helyzet? Körültekintően kellett volna válnom, okosan odafigyelve arra, hogy ne maradjak kiszolgáltatott a nyakamon maradt hitellel, aminek elosztásába a bíróság nem szólhat bele, a banknak meg tök mindegy, ki fizet, csak fizessen? Tényleg oda kéne adnom a keresetem szinte száz százalékát (mert a hitellel és a rokontartással együtt Alex ennyit kér) a férjemnek és a felnőtt gyerekeimnek, miközben egy családi házban élnek, amiből kivásárolni nem tudnak, és hasznom sincs belőle, mert a férjem meghirdetni sem hajlandó?

Azt hiszem, az vezetett idáig, hogy engedelmes feleségként a döntéseket Alexre hagytam. Mindig úgy intézte, hogy az ő szempontja érvényesüljön, én pedig a sok kudarc után már minden különvéleményemet visszanyeltem. Talán soha semmire nem mondtam nemet a férjemnek. Számára az, hogy most viszont sorozatos nemet kap (az elhagyástól kezdve az irreális pénzköveteléséig mindenre), máig feldolgozhatatlan sokkot jelent a számára. Nincsenek megküzdési stratégiái, csak azt a modellt ismeri, hogy a családi körön belül ő a főnök.

A gyászév letelt. Lilivel gyakran járunk moziba, kirándulni, megismerkedett Zolival is. Tomi néhány héttel ezelőtt eljött vacsorára, és egész őszintén el tudtunk beszélgetni arról, hogyan érintette őt a szétválás. Elmondta, hogy régóta látta, vannak bajok köztünk, de mindig azt hitte, meg fogjuk oldani. Megígérte, hogy keres munkát. Nem borultunk egymás nyakába, de ez volt az első alkalom, hogy szóba állt velem, meghallgatta az álláspontomat, és már nem csak az apja egyoldalú vádjait ismeri.

Őszig pedig még van idő. Mivel Alex az ellenvéleményemre nem reagált, írtam neki egy mailt, melyben újra megkértem, álljon el a pertől. A viszontkereset és az ellenvélemény még ingyenes volt, de ha bizonyításra kerül sor, óriási anyagi veszteségeink lesznek a semmiért, és ennek nemcsak mi, de a gyerekeink is megisszák a levét. Remélem, hogy az ellenvélemény és a tárgyalás híre kilöki végre az álomvilágból, abból a szűkös buborékból, ahol nincsenek konfliktusok, és amelyben mindig, minden körülmények között neki hajtanak fejet az igazság istenei.