Pozitív lett a koronavírus-tesztem: elmesélem, miért örültem neki

Borítókép: Pozitív lett a koronavírus-tesztem: elmesélem, miért örültem neki Forrás: Pixabay
Nem őrültem meg, természetesen nem voltam boldog, hogy elkaptam a fertőzést. Elmondom, hogy volt.

Kedd

A férjem este a gyerekkel játszik a szőnyegen. Amikor arra járok, nekem szegezi a kérdést: „Na mi a koronavírus-fertőzés legjellemzőbb tünete?” „Láz?” – találgatok. „Száraz köhögés?” „Nem-nem” – mondja ő, majd kivágja a választ: „A szaglás elvesztése! Nem érzem a szagokat!” – jelenti ki diadalmasan, és felém tartja a kislányunk illatos muffinbabáit (felül baba, alul puha műanyag szoknya, amit a baba köré felhajtva muffint kapunk, ami különböző illatokban (bűzölög) illatozik.

Átszédelgek a másik szobába, próbálom feldolgozni az infót, majd negyedóra alatt átszervezzük az életünket. Eldöntjük, hogy a férjem a mi védelmünkben (hátha még nem kaptuk el) másnap reggel átköltözik a rokonunk üresen álló kis lakásába, két kerülettel odébb. A kislányunkkal kapcsolatos teendőket már ma este is én végzem, holnap én viszem oviba… azaz várjunk csak, nem vihetjük oviba! Mi van, ha már ő is megfertőződött? Innentől minden döntésünket ez a kétely mozgatja: mi van, ha fertőzöttek vagyunk? És mi van, ha nem?

Este a kicsi altatása közben érzek egy pici, de határozott szúrást a mandulám környékén. Nem tudom nem azt vizualizálni, ahogyan a koronavírus épp most fészkeli be magát a szervezetembe. Mintha enyhe náthám lenne, vagy csak képzelődöm?

Forrás: Dudics Emese

Szerda

Reggel a férjem átköltözik. Egyeztet a háziorvosával telefonon, elindítják a tesztelés folyamatát.

Egyedül maradok a gyerekkel, egyeztetek az ovi intézményvezetőjével, lemondom az ovis ebédet, magunknak viszont házhoz rendelek valamit, mert főzni, azt valószínűleg nem fogok tudni, miközben váltogatom az animátori és a dolgozó meg a háztartásvezető szerepeimet.

Enyhe orrfolyásom van, és duzzadtnak érzem az orrnyálkahártyámat, de nem annyira, hogy ne kapjak levegőt.

Csütörtök

Szinte egész nap enyhén folyik az orrom. Mániákusan szagolgatok muffinbabát, citromot, vécéillatosítót: érzem még?

A férjemet hívják a mentők, azt mondják neki, hogy hamarabb el tudják végezni a tesztet, ha nem kell házhoz menniük, hanem a férjem megy be a központba: él a lehetőséggel és aznap estére kap időpontot. Egyetlen járművel eljut a helyszínre, maszkban, a többi embertől a lehető legnagyobb távolságot tartva.

Péntek

Szinte egész nap fújkálnom kell az orromat. Mi ez? Nátha vagy koronavírus? Kicsit kezd rám nehezedni az egyedüli szülő szerepe – tudom, ezren és millióan csinálják, minden tiszteletem az övék. Nehéz egyedül a gyerekkel. Dolgoznom is kellene, meg vele foglalkoznom is. Ideges vagyok, ő pedig csak egy kisgyerek, aki minden figyelmet magának követel.

A férjem tesztjéről semmi hír.

Szombat

Enyhe hátfájással ébredek. Amit okozhat fáradtság is, stressz is – meg az is, hogy a gyerek ágya mellett alszom a földre tett matracon (inkább, mint hogy az éjszakai ébredéseknél átmászkáljak). A nap folyamán tüsszenetek néhányat. Fáradt vagyok – annyira, hogy délután, pár epizódnyi Kisvakond erejéig le is kell dőlnöm egy kicsit.

Este a férjem hív: „Pozitív vagyok!” A lelete felkerült az EESZT oldalára, ahol meg tudta nézni. Legalább megvan a bizonyosság. Egyébként jól érzi magát.

Az éjszakai nassolás során nem esik olyan jól az étel, mint szokott. Mások az ízek? Történt valami?

Vasárnap

Rutinszerűen beleszagolok a lila muffinbaba szoknyája alá, és nem érzek semmit! Ah, akkor hát én is? Mit csináljak? Egész nap azt latolgatom, végeztessek-e magánúton egy tesztet. Ha én is pozitív vagyok, a férjem hazaköltözhet, hiszen akkor már nincs értelme külön lennünk. Államilag is elindíthatom a dolgot, de minden fázisra több napot rászámolva úgy saccolom, csak péntekre lesz eredményem. Nézegetem a tesztet végző magánszolgáltatókat, és azzal szembesülök, hogy ha tüneteid vannak, akkor nem fogadnak. Tulajdonképpen „karanténmentesítésre” szakosodtak. Mondhatnám persze, hogy nincsenek tüneteim, de szeretnék felelős és becsületes emberként viselkedni, és nem mondom. Végül döntök, és felhívom az egyik olyan magánszolgáltatót, amely tünetek esetén is vizsgál, és házhoz jön. (Na persze jól megkérik az árát.) Először nem veszik fel, majd visszahívnak. A háttérből mintha mesefilm hangjait hallanám beszűrődni. Jé, a telefonügyeletes is egy apuka, aki próbálja lefoglalni a gyerekét? Másnap délelőttre ígérik magukat.

Sürgősen be kell fejeznem egy nagy cikket. A kislányom egyik mesét nézi a másik után. „Legyen ma egy ilyen kivételes filmnéző nap, rendben?” - mondom neki, és próbálom azt hinni, hogy holnap nem ez lesz.

Hétfő

Izgulok. Esik az eső. Dél körül – még semmit nem ittam és nem ettem ma – hívnak a mentősök, hogy hamarosan itt vannak, legyek szíves kifáradni majd a mentőkocsiba, mert ott végzik el a tesztet. „De hát egyedül vagyok itthon egy kisgyerekkel!” - mondom, de nem igazán hatja meg őket. Furcsállom, mert a honlapjukon olvasott „kiszállás a helyszínre” számomra azt jelenti, hogy bejönnek a lakásba, nem pedig azt, hogy magamat és az ötéves gyerekemet beöltöztetem, majd a zuhogó esőben kivonulunk egy olyan járműbe, amelyben aznap már valószínűleg számos fertőzött beteg megfordult. Öltözés közben majdnem meghatódom a pillanat egyediségétől, de a gyerekem leránt a valóságba, amikor közli, hogy ő egyébként soha többé nem fog nekem szót fogadni.

A mentőben kitöltetnek velem egy papírt mindazokkal az adatokkal, amelyeket előző nap már digitálisan regisztráltam a honlapjukon, majd mintát vesznek – csak a számból.

Biztos vagyok benne, hogy koronavírusos vagyok.

Kedd

A telefonnal fekszem, a telefonnal kelek. Reggel kis fejfájás. Látom, hogy megjött az eredményem. A francba, kódot kér, mi is a TAJ-számom? Negatív! Micsoda? A fenébe! A férjem már összecsomagolt, jött volna haza. A háziorvosa azt mondja, csak akkor jöjjön, ha bizonyítottan pozitív vagyok én is. De ha nem koronavírusos vagyok, akkor mi van velem? Merthogy valami van, az biztos. Nem hiszek az eredménynek. Még egyszer teszteltetek, állami úton, annyi napba kerül, amennyibe kerül.

Bevallom, először nem jut eszembe a háziorvosom neve: ez szól arról is, hogy alapvetően nem sok egészségügyi problémám volt az elmúlt években, meg a személytelen orvos-beteg kapcsolatról is. De az a lényeg, hogy kis netes kutakodás után megvan a név, a telefonszám, el is érem őt (szerencsére épp rendel), felveszi az adatokat, és elindítja a tesztelési folyamatot. Csodák csodájára egy órán belül hívnak a mentőktől, és fel sem ajánlják, hogy kijönnek, hanem megkérdik, be tudok-e menni autóval. Rábólintok és délután 4-re kapok időpontot a Dévai utcai központba.

Utána rádöbbenek, hogy ez egyáltalán nem lesz egyszerű: hová teszem addig a gyereket? Egész nap ezen agyalok. Kire bízhatnék egy potenciálisan fertőzött gyereket? Az unokatestvérem, aki már átesett a covidon (és ezért talán kevésbé veszélyeztetett), talán vigyázhatna rá a helyszínen, amíg bemegyek a tesztet elvégeztetni, de ő csak este érne rá. Akkor talán módosítanom kellene az időpontot? A mentőket soha többé nem tudom elérni. Azon a számon, amelyről hívtak, azt kéri egy automata hang, hogy tárcsázzam a melléket, ha ismerem (nem ismerem), vagy várjak a kezelőre, majd pár másodperc múlva közli, hogy „ön nem tárcsázott melléket” és bontja a vonalat. Esküszöm, még a sajtókapcsolataimat is bevetem, de nem jutok előrébb. Egy Kafka-novellában kezdem érezni magam.

Jó, akkor marad az időpont. Vigyem el a gyereket a férjemhez mint az egyetlenhez, akire jelenleg ebben az esetben számíthatok? És ha én tényleg negatív vagyok és a gyerek is az, akkor lehet, hogy pont most tesszük ki veszélynek a kicsit? Végül anyukám ötlete megnyugtató megoldásnak tűnik: elviszem a kislányunkat a férjemhez, aki lent, a szabad levegőn fog vele sétálgatni, amíg én elugrom teszteltetni, meg vissza. Ebben a gondolatban egy-két óráig békét lelek, míg be nem látom, hogy iszonyú pocsék idő van: álló nap esik a hideg, szürke eső. Nem fog menni a sétálós verzió. Egész nap telefonálgatok: a mentőket próbálom hívni, a szüleimmel vagy a férjemmel beszélek. A gyerek kábé visít, ha meglátja a kezemben a telefont.

Végül elviszem magammal a gyereket, mi mást tehetnék? Maszkot viselünk, nem megyünk lehetőleg közel senkihez. Azt kell mondanom, hogy a tesztelés flottul megy. Mindenki fegyelmezetten áll sorba, időben bekerülünk, a tesztet végző egészségügyi dolgozó kifejezetten kedves velünk, megdicséri a kislányomat, kéri, hogy „biztasd egy kicsit anyát”, amíg mintát vesz. Ahhoz képest, hogy a férjem szerint kismiska az egész, úgy érzem, nekem a kollegina vagy fél percig turkál az orromban a mintavevő pálcikával, mondja is, hogy nagyon száraz a nyálkahártyám, és a szám is. „Szomjasak vagyunk?” Hát hogyne, amikor a kérésnek megfelelően már három órája nem ittam! Mindenesetre alig 10 percet töltünk bent és már kint is vagyunk. Amilyen nehezen elviselhető időnként mostanában a kislányom, olyan ügyesen és szófogadóan viselkedett most. Felszabadultan hajtunk haza, és befalok egy jó adag lencsefőzeléket, végre, mert délben nem bírtam enni az idegtől.

Szerda

Fejfájással ébredek, és a helyzet rosszabbodik. Gyenge vagyok, émelygek. Dolgoznom kellene és kék zakós hercegeket rajzolnom szakmányban, de egyik sem igazán megy. (Köszönet drága kollégáimnak, akik azt mondták, hagyjam a munkát.) Próbálok barátkozni a gondolattal, hogy tényleg negatív vagyok, ami azt az aggasztó kérdést vonja maga után, hogy de akkor mi bajom van, illetve azt a borús kilátást vetíti előre, hogy további határozatlan időre egyedül kell megbirkóznom a kislányunk és a saját életem bonyolításával. Kifejezetten rosszul vagyok. A szüleim 230 kilométerről aggódnak. A vécé mellett térdelek, és két öklendezés között hallom, hogy a kislányom közli, hogy legyünk macskák, és nyávogjunk. Tudom, hogy ez később majd vicces lesz.

Berakom neki a Kisvakond összest, majd a Hamupipőke felújított verzióját. Addig jó, amíg a kanapén fetrenghetek félálomban. Érzem, hogy most a tankönyvi „érzelmileg elérhetetlen anya” vagyok. Borzasztó lehetek, egy mosoly nélküli, távoli, fakó ember.

Bevillan Elena Ferrante regénye, az Amikor elhagytak. Van benne egy szürreális nap, amikor a nő kábé a kulcsot nem bírja beilleszteni a zárba, annyira szét van csúszva. Valahogy én is így érzem magam, egy banki átutalást alig bírok megcsinálni.

Aztán jobban leszek, talán a második fejfájás-csillapító rak helyre. Felszabadulok, újra tudok enni, játszani, mosolyogni, boldogan veszek részt a Barbie babák és a papírhercegek tömeges esküvőjén. Amikor estefelé hív a férjem, hogy pozitív lett a tesztem (megadtam neki a jelszavamat, hogy megnézhesse), úgy megkönnyebbülök, hogy táncolni tudnék. Így legalább magyarázatot kaptam a rosszullétemre, ráadásul a férjem is hazaköltözhet, hiszen már nem kell attól tartanunk, hogy megfertőz (megtette korábban, haha - innen nézve felesleges volt az egész hetes hajcihő, de hát nem tudhattuk). A kislányunkért a gyerekorvos szerint nem kell különösebben aggódni, az ő korosztálya nem igazán veszélyeztetett, az is lehet, hogy már észrevétlenül átesett a koronavíruson. Azt is mondja, hogy az én pozitív eredményemtől számított 10 nap elteltével (ha sem nekem, sem a gyereknek nincsenek tünetei) ad egy igazolást arról, hogy a kicsi mehet óvodába.

Forrás: Dudics Emese
Hercegnők és hercegek

A továbbiak

A férjem másnap hazaköltözött, és azóta csendesen éljük karanténos életünket. Megjegyzem, nem kaptunk hivatalos értesítést a karanténról, sem ellenőrzést. Nem bánom különösebben, mert bírom, ha felelős, felnőtt állampolgárnak néznek, de azért érdekes.

Két közelben lakó barátnőm segített a patikai és a bolti beszerzésekben, hála érte.

Hamarosan lejár a pozitív tesztünktől számított 10 nap, és onnantól állítólag gyógyultnak számítunk. Jól vagyunk. (Kis orrfolyás, kis égő érzés olykor a légcsövemben, sose legyen rosszabb, és már a szagokat is kezdem újra érezni.) Azért biztos, ami biztos alapon szeretnénk ismét tesztet végeztetni (a háziorvosom szerint azt már magamnak kell finanszíroznom), és ha negatív, akkor visszatérünk a normális kerékvágásba. Ha egyáltalán még létezik olyan.

Valahogy így...