Ez a cikk az Éva egy korábbi számában jelent meg először.

Lilinek magyarázom, hogy miért nincs több mese a megbeszélt mennyiségnél.

– Az agyacskád nem bír feldolgozni ennyi információt, a tested mozdulatlan, miközben a videón rengeteg mozgás történik, te átéled kívülről, de nem tudsz belemenni... mondjuk örülsz, vagy dühös leszel, vagy félsz, de nem tudsz tenni semmit, csak nézed a videót, és ez rengeteg feszültséget csinál a kis izmaidban... azért vagy utána a kishúgoddal is olyan kemény...

Ő hallgat, néz a nagy szemeivel, hét és fél éves agytekervényeinek csikorgását szinte hallani vélem.

– Anya, te is nagyon sokat vagy képernyő előtt! – csattan el a mondat a kis szájból.

– Igen, de én dolgozom. Azzal keresem a pénzt, abból van étel, azért tudunk itt lakni – érvelek én.

– De anya, az is képernyő! – vágja rá ő.

– Ebben igazad van, kicsim – nyugtázom, és hagyom, hogy kis mesterem szavai ismét elgondolkodtassanak.

Igen, én is sokat vagyok képernyő előtt, és az agyacskám nem bír feldolgozni ennyi információt. A testem mozdulatlan, miközben a levélírás vagy az élő online előadás kapcsán rengeteg érzés keletkezik, örülök, félek, vagy dühös leszek, és ez feszültséget csinál az izmaimban. Azért vagyok utána vele olyan kemény...

De hogy állok ezzel a szabályozottsággal most, hogy szinte minden online történik? Amikor nagyrészt a neten dolgozom, és ha kapcsolódni akarok a barátaimhoz, vagy másokhoz, az is javarészt egy képernyő segítségével zajlik – hogy is van ez akkor most?

Az utóbbi időben kezdtem szétszórni a figyelmem net és nem-net közt. A neten levés hoz egy alap-idegességet, és ez ott van velem az elmúlt tíz hétben, jobban, mint előtte. A cselekvő-csináló-dolgozó (ADHD-ba hajló, szorongó, megfelelni vágyó, győzni akaró...?) énem belső mondatai gyakran felbukkannak az agyamban: „most én a neten tudok dolgozni, és nekem dolgoznom kell, haladnom kell, egyről a kettőre, fiam – ahogy anyám mondja –, haladnom kell".

Ugyan futok az erdőben, igyekszem lekapcsolódni a hálóról időben, de mostanában többször belecsúsztam a „jaj, még ennek válaszolok", „jaj csak még azt gyorsan felhívom", „jaj, még ezt elintézem" dolgokba késő délután is. Mert haladnom kell.

A karantén idején a közönségemmel való kapcsolódást az jelenti, hogy én kiteszek valamilyen zenés-szöveges-videós tartalmat, ők reagálnak rá, én reagálok arra. Hogy megtartsam őket. Hogy érezzem, hogy szeretnek. Hogy érezzék, hogy szeretem őket. Hogy tudják és tudjam: számítok és számíthatok rájuk, abban is, hogy értelmet adnak a munkámnak, meg abban is, hogy majd újra kell indulni, és ők fognak koncertjegyet venni, ők fognak előadásra, tréningre hívni. Meg online tartalmakért fizetni.

Beszél hozzám a párom, de én közben érzem a nyugtalanító hívást arra, hogy megnézzem, a frissen kiposztolt dal tetszett-e, mit írnak róla. Rápillantok lopva a Facebook-oldalamra, ujjam lehúzza a képernyőt, frissül az oldal, közben bűntudatom van, hogy nem rá figyelek teljesen. Ezt érezheti a férfi, amikor a vele szemben lévő nőnek nem hallja a szavát, mert már rég a mellét nézni, de tudattalanul abban reménykedik, hogy ezt a nő úgysem látja. Így frissítek a Facebookra én is, lopva, bűntudattal, hátha nem látja, pedig rá és csak rá akarok figyelni, de az a valami, ami kielégülést ad, odahívja az ujjam, frissítek lopva újra, hogy megnézzem, mekkorát megy a poszt, szeretnek-e ma is elegen. A lopott időkben dolgozás normává lett, megszoktam, hogy mellettük is dolgozom, mert nem lehet másképp, hisz itthon a két kicsi, kérnek enni, inni, és gyakran az az érzet, hogy nem tudom elvégezni azt, amit el kellene, befejezetlenség van.

Igen, a félbehagyottság-érzés, a befejezetlenség idegessége akar szűnni bennem talán, ez hívja mindig az ujjam a telefon felé, hogy ráfrissítsek. Hogy érezzem: a munkámnak értelme van. Hogy még egy mondatot megírjak. Hogy „csak egy rövid e-mailt elküldjek, egy perc az egész”.

Internet, ó, az apró gesztusok befejezésének reménye, apró örömök istene, fekete lyuk, mely mindent elnyel. A távolság és a közelség, az idő és az időtlenség, a munka és a munkátlanság, a kapcsolat és a kapcsolattalanság végtelen tengere, hiányzó szerelmesek után sírt verbális könnyek digitális tégelye, láthatatlan szeretők és kommentelő trollok kitüremkedéseinek tárhelye, értékes és értéktelen vegyes elegye!

Megzabolázlak, betörlek, mint egy vadlovat.

De inkább betöröm... magamat.

Hiszen az agyacskám nem bír ennyi információt feldolgozni. A testemben feszültség keletkezik. Kemény leszek.

Pedig már egész jól tudom szabályozni magam, megtanultam. De a koronázás utáni új időszámításban, most, amikor a világ a netre költözött, újra kell tanulnom, vagy újra kell alkotnom a szabályaimat.

Ha sikerül, példa leszek magamnak, a lányaimnak, a páromnak, nektek. De akkor itt az ideje, hogy – jófajtán, de – kemény legyek magammal, s végre ne csak tűrjem saját határtalanságom nyűgét s nyilait, hanem az önszabályozás fegyverét megragadva véget vessek neki.

A tervezett elalvás ideje előtt egy órával minden kütyüt kikapcsolok, és erre ráveszem a szuper-agyas geek-férfit is, aki hírfolyamot pörget, és akivel az ágyamat megosztom.

(Még) több szex, kevesebb cikk-olvasás.

Felkelés után offline vagyok, az első az ölelés. Telefonhoz is csak azért nyúlok, hogy a saját álmaimat, gondolataimat, terveimet jegyezzem le, és ne másokét fogadjam be korán reggel.

Az ebéd terei és az ágy ezentúl szent helyek, elkülönülnek a normálistól, ide nem folyhat be az internet.

Gépek és telefon kikapcsol, szobából kivisz. (Nem digitális ébresztőóra beszerez.)

Netni vagy nem netni.

Nem ez a kérdés.

Hanem hogy ki irányít kit, ki használ kit.

És tulajdonképp minden szereplő én vagyok. Magammal kell megküzdenem. A net is csak szimbólum, függésre, szétfolyásra, menekülésre, bármire.

Oké, lassan visszatér belém az erő.

Hogy „én háljak a nettel, és nem énvelem ő”.

Így szokj le arról, hogy a képernyő előtt egyél: