A karanténban töltött hónapok során hamar rászoktam az online shoppingolásra. Bár a bezártság révén nem tudtam járni a boltokat, azt képtelen voltam elfogadni, hogy egyáltalán ne legyenek új cuccaim, függetlenül attól, hogy látja-e azokat valaki vagy nem. Különben se tudtam volna érdemben korlátozni a képernyő előtt töltött időt, így aztán szinte lelkifurdalás nélkül vetettem bele magam a webshopok világába. És persze minél több ruhát, táskát, ékszert vásároltam, annál több rám szabott hirdetés jött fel a közösségi oldalakon, amiknek nem tudtam ellenállni. Az online vásárlás, az, hogy vártam a postát, a kiszállítót, ez vált a legfőbb örömforrásommá és akkor se tudtam abbahagyni, amikor csökkentették a munkaidőmet és ezzel együtt a fizetésemet is.

Aztán megindultak a lazítások, újra kinyitottak a boltok és a plázák. Birtokba vehettem volna őket újra vagy még inkább kereshettem volna más szórakozást magamnak. Meg is próbáltam: elmentünk a Balatonra nyaralni, minden héten együtt vacsoráztam a barátnőimmel, rákaptam a mindennapos főzésre – utóbbi még a karantén alatt vált ilyen rendszeressé és azóta is nagyon élvezem. De nagyon hamar kiderült, hogy az online shoppingról ettől még nem tudtam leszokni: a nyaralás közben is az ebayt böngésztem, a barátnőknek eldicsekedtem a legújabb szerzeményekkel, a mártás kavargatás alatt divatpodcasteket hallgattam. Ha ellátogattam egy-egy kedvenc webshopomra, mindjárt otthon éreztem magam, már-már jobban, mint a saját konyhámban. És nem is csak ruhákat vásároltam, hanem lakberendezési tárgyakat, hogy az otthonom, amelynek négy fala közt most már a legtöbb időt töltöttem (hiszen az újranyitás után is otthonról dolgoztam), minél Instagram-kompatibilisebb legyen, mármint minél több lájkot kaptam. Szomjaztam a külvilág elismerését; fél év alatt háromszor dekoráltam újra a falat, amely a hátteret biztosította zoom-konferenciák közben, először fekete-fehér fotókkal, aztán egy indiai faliszőnyeggel, most pedig egy polcnál tartok, amelyen szobanövények és bronzszobrok meg egyéb csecsebecsék üzenik a videocset-partnereimnek, hogy milyen pazar környezetben telnek a mindennapjaim.

Közben én magam is nagyon jól látom, mit művelek. Tudom, hogy nem kéne ennyire tárgyaktól meg mások elismerésétől függnöm. Mégis, ha megpróbálok „leszokni”, csak még rosszabb lesz. Például augusztusban a férjem rábeszélésére elhatároztam, hogy tartok egy hét shopping detoxot. Töröltem a webshopokat a böngészési előzményeim közül és a vonatkozó appokat a telefonomról, majd nekiálltam… nos, elfoglalni magam valamivel. Többet főztem, többet találkoztam barátokkal, mint valaha, mégis óriási ürességet, fáradtságot éreztem. Négy és fél napig bírtam. Péntek délután ugyanis annyira nehéz volt elviselni, hogy hétvége lesz, amelynek során kirándulni megyek majd és nem vásárolni, hogy gyakorlatilag észre sem vettem és már be is pottyantottam három pár sportcipőt a kosaramba.

Mariann (akivel szintén skypeon érintkezem) szerint a legtöbben alábecsüljük a traumát, amit a járvány okozott. Elvégre teljesen felborult az életünk. Megváltoztak (vagy megszűntek) a munkakörülményeink, minden bezárt körülöttünk, jó pár hétre eltűntek a polcokról az alapvető élelmiszerek és a vécépapír és időtlen idők óta nem voltunk egy normális koncerten. Nem nagyon utazhatunk külföldre, lényegesen csökkentek a kikapcsolódási lehetőségeink és persze féltjük az egészségünket, valamint a szeretteink egészségét. Mindennek tetejébe fogalmunk sincs, mikor lesz ennek vége, de az biztos, hogy legalább hónapokban mérhető.

Persze, hogy szükségünk van néhány biztos pontra: ilyen az online tér, a más felhasználókkal való interakció, a tárgyak, amiket birtoklunk.

Azt is látnom kellett, hogy a közösségi oldalakat szántszándékkal tervezték ilyenre: ezek nem a pénzünkből, hanem a kattintásainkból, a dopaminválaszainkból élnek. Úgy lettek kitalálva, hogy impulzívan reagáljunk a tartalmaikra. Ha megjelenik az üzenőfaladon egy újdonság, például egy új telefontípus vagy párducmintás retikül, akkor az agyadnak megnő a dopaminszintje, aminek következtében tovább pörgeted a feededet még félálomban is. Minél többet pörgetsz és vásárolsz, annál jobban bebiztosítja magát az agy dopaminnel. Ami engem illet, tehát a közösségi oldalak használatát kellett korlátoznom.

Azt nem láttam működő opciónak, hogy teljesen kilépjek ezekből; sok hasznos Facebook-csoportban vagyok benne és ha örömet lelem az Instagramozásban, akkor akár azt is megtehetem, hogy megpróbálok tartani egy értelmes mértéket. Persze könnyű azt mondani.

Négy hete, hála a terápiámnak, kísérleti kihívásnak vetettem alá magam. Bevezettem néhány élvezetes szokást. Ha jó szokásokat honosítok meg az életemben, akkor könnyebb kitartani mellettük.

Kíváncsiak vagytok az új rendszerre? Hát, nagyjából ez az:

• Töröltem a Facebook-alkalmazást a telefonomról, helyette tetriszezem, hogy legyen mivel lekötnöm a szemem és a kezem, ha idegesnek érzem magam.
• Minden nap kétszer 10 percre nézem meg az üzenőfalamat: ebédidőben és vacsora után.
• Evés közben sosincs a kezemben telefon (ez a legnehezebb, nem is mindig sikerül. Ha mást nem is, a fényképalbumomat szeretem átpörgetni közben. Megnyugtat).
• Péntek esténként posztolok az Instagramon, nem gyakrabban. Egész héten tervezgetem, hogy melyik fotót tegyem ki a sok közül, megkomponálom, csinálok kétszázféle variációt – legalább addig sem az üzenőfal van előttem. Az erőfeszítésem egyébként megtérült; több követőm van és több lájkot kapok, mint valaha. Egy poszt és egy story fér bele, nem több.
• Vasárnaponként képernyőmentes napot tartok. Ez nem mindig sikerül, de ha igen, akkor megjutalmazom magam: hétfő a shopping nap. Ekkor előveszem azokat a cuccokat, amiket elmentettem magamnak a hét során – ruhákat, kütyüket, leárazott csecsebecséket –, kiválasztok egyet, a kedvencemet és azt az egyet megveszem.
• Nemsokára új szokást vezetek be: hogy én is megtanuljak szortírozni és a régóta nem használt tárgyaimat eladjam a használtruha-appokban vagy elajándékozzam. Alig várom, hogy elkezdhessek pepecselni ezzel. De ennek még időt kell találnom.

Mióta csak naponta kétszer 10 percet Facebookozom és Instagramozom, azóta sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok. Nem szomorúan, magányosan, kétségbeesetten bújok ágyba. Úgy érzem és ebben Mariann is megerősített, hogy rengeteg erőt ad nekem, hogy nem iktattam ki teljesen a közösségi médiát és az appokat az életemből, hanem megtanultam kontrollálni őket és a rájuk fordított időt és pénzt. Ez önmagában erőt adott nekem, nőtt az önbecsülésem és független egyéniségként tudok szembenézni a világ kihívásaival, legyen bár az a járvány vagy bármi más. Az pedig, hogy hetente csak egyszer vásárolok, nagy mértékben csökkentette az impulzivitást bennem, most már könnyebben meg tudom ítélni, mire van valójában szükségem és mégis megtartani az élvezetet a vásárlásban. A barátnőim is pozitív visszajelzéseket adtak, szerintük jobban ott vagyok velük, amióta nem jár állandóan a vásárláson az eszem, nem beszélve a férjemről. Azt hiszem, jó úton haladok és remélem, soha többet nem fordulok vissza.

Spéci tárgyak, amiket a járvány ihletett: