Borítókép: Olvasói levél: “ A saját történetemet írom, nem a szüleimét.” Forrás: Betfaldi

Olvasói levél: “ A saját történetemet írom, nem a szüleimét.”

Azért írok, mert úgy gondolom, érdekes történet lehet, hogy egy tanyán felnőtt lányból, aki 23 évesen férjezett nő, és Anyuka, hogyan lesz 28 éves korára Mester kutyatréner Budapesten. És ami szerintem a legfontosabb, hogy a saját történetünk írói vagyunk, nem a szüleinké. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Anna levele.

20 évet éltem Visnyeszéplakon, 4-5 éves koromtól 24 éves koromig. Visnyeszéplak, egy pici tanya a Zselicben. Körülbelül 130-an laknak ott, követik a régi hagyományokat. A nők hosszú szoknyában járnak és szülnek 4-5-6 gyermeket, a férfiak az erdőn dolgoznak, és végzik a tanya körüli munkákat. Próbálnak önfenntartó életet élni, több kevesebb sikerrel. Én magam is tudok kecskét fejni, kaszálni, szénát forgatni, mindenféle gyümölcsből lekvárt készíteni, fát vágni, és kútból kézzel vizet húzni.

Úgy éltem, ahogy Édesanyám. Főztem, mostam, takarítottam, nem jártam el dolgozni, az én munkám a háztartás volt. Vártam, hogy hazajöjjön a férjem, és adhassak neki ebédet. Azt gondoltam, ez örökre így lesz. Terhes lettem a kisfiammal, és egyre fárasztóbb volt számomra a fizikai munka. Nem szerettem már. Egy idő után utáltam, és többre is vágytam.

Ott álltam egy tanyán, egy pici házban, mekegtek a kecskék, sírt a kisfiam, és sírtam én is.
Úgy éreztem 23 évesen véget ért az életem.

Hosszas gondolkodás után, amikor a kisfiam 9 hónapos lett, rávettem a férjemet, hogy költözzünk fel Pestre albérletbe.

Édesanyámék Gödöllőről költöztek le Visnyeszéplakra, hogy ki tudjanak szakadni a mindennapos munkábajárásból, és szabadon élhessenek. Számunkra a tanyasi élet volt jónak, élhetőnek beállítva, a "városi" élet pedig a rossznak, életidegennek. Ezt egy darabig én is így gondoltam, de egy ponton azt éreztem, hogy a tanyasi mindennapoknál egyszerűen nem létezik, hogy fárasztóbb legyen városban lakni.

Egyszerre volt félelmetes, és felszabadító a Budapestre költözés. Úgy éreztem magam, mint aki időugrásban vett részt, és a 19.-ik századból egyszercsak napjainkba érkezik. 😊

Eleinte nagyon nehéz volt kijönnünk 1 fizetésből, hiszen én tanyán nem dolgoztam hivatalosan a szülés előtt, így csak aprópénzt kaptam.

De az első perctől imádtam. Számomra a Rákóczi úton a pisi-gyros-kipufogó-aszfalt-és a rengeteg különböző ételszag a szabadság illatát jelentette. Még mindig ha beleszippantok ebbe a mások által büdösnek érzett illatba, a lehetőséget érzem benne. Szeretem. 9 hónap budapesti élet után kimentünk Franciaországba idénymunkásnak pár hónapra, hogy legyen biztonsági tartalékunk. Mert gyűjteni Pesten kb. lehetetlen. Abból a pénzből mentem el álmaim kutyatréner tanfolyamára.

Éreztem, ez az én utam. Éppen elkezdtem dolgozni Budapesten trénerként, amikor megfogant a kislányom. Budapestnek köszönhetem azt is, hogy bár a fiam császárral született, de a kislányomat megszülhettem természetesen a Szent Imrében. Ez hatalmas élmény volt nekem!

6 hónapos korától újra dolgozom. Most 2 éves. Azóta már kijártam a Mestertréner szintet is, így egyre több ügyfelem van. Lelkigondozó képzést is elvégeztem, mert a legtöbb budapesti embernek szüksége van valakire, aki meghallgatja. És én az vagyok. Szeretnek megnyílni előttem az emberek, van, aki már 1 éve jár hozzám kutyázni, mert szereti ahogy vele vagyok.

A tervem, hogy elvégezzek egy coach képzést még, és azzal úgy érzem, már teljes lennék.

Nagyon szeretem az életem, Kőbányától Budáig mindenhol dolgozom, sok szuper embert ismerhettem meg a munkám által.

Mivel az én oktatásom önismereten alapuló erőszakmentes kutyatréning, így az ügyfelek akaratlanul is rengeteget változnak a tréningek során. Gazdi és kutyus egyaránt.

Szerintem ha nem szakadok ki Visnyeszéplakról, nem az lennék, aki ma vagyok. Szabad ember.

Mit szólnál, ha levelet kapnál 18 éves önmagadtól?

Galérinkban nézd mások mit üzentek önmaguknak: