November 15-től már megvásárolható a 2024-es téli Éva magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

Várni a szerelemre...

„Egyre jobban tetszik egy fiú. Akárhányszor látom, le szeretném nyűgözni, tetszeni akarok neki. Az a baj, hogy általában ilyenkor nem egyedül vagyok, és nem tudom, hogy az esetleges megbámulás nekem szól-e vagy a mellettem lévő személynek. A pesszimista felem erre azt mondja, hát hogy a francba szólna neked, nézz már tükörbe. Az optimista, kis naiv felem viszont reméli, hogy mégsem vagyok én talán olyan csúnya. Jó lenne végre szerelmesnek lenni. Persze a változatosság kedvéért nem egyoldalúan. Már annyira unom, hogy nincs senkim. Hisz ha belegondolok, eddig még soha nem volt. Pedig annyira jó lenne! Jó lenne odabújni hozzá, sétálni vele, beszélgetni, vagy csak tudni, hogy van…”

Naplótitkot árulok itt most el, de gyorsan hozzá is teszem: a sajátomat. Vagyis azét a kislányét, aki én voltam 25 évvel ezelőtt. Néhány hete akadt a kezembe pakolás közben a napló, amit 13-14 éves koromban vezettem. Csak úgy záporoznak benne a fiúnevek – alig akad közöttük olyan, akit még ma is azonosítani tudnék. Minden oldalon ott sorakozik egy újabb beteljesületlen szerelem, egy srác az iskolából, egy másik a nyári táborból, egy harmadik, akit hetente kétszer láttam a buszon. A folyamatos bizakodás, hogy most végre tényleg sikerülhet, végre megtetszem valakinek, és lesz barátom nekem is. Olvasás közben egyszerre éreztem azt, hogy szégyellem ezt a magát felnőttnek képzelő, rózsaszín ködökben úszó kislányt, és hogy megölelgetném, és elmondanám neki, hogy ne aggódjon, nincs semmi baj, előbb-utóbb eljön majd az a szerelem. Azt talán elhallgatnám, hogy sokkal többet kell majd várnia rá, mint képzeli.

Megdöbbentő volt szembesülni a napló olvasása közben azzal, hogy a tendencia, amely körülbelül harmincéves koromig alapvetően határozta meg az életemet, illetve a saját nőiségemhez fűződő viszonyomat, ennyire korán tetten érhető volt már. Nemcsak kamaszként, hanem a húszas éveimben is szinte kizárólag az alapján definiáltam magam nőként, hogy hogyan viszonyulnak hozzám előbb a fiúk, majd a férfiak. Van-e, akinek tetszem, van-e, aki szeret. Rengeteg önismereti munka kellett hozzá, hogy ne csupán a férfi tekintetek fénytörésében lássam meg magamban a nőt, ne csak akkor érezzem magam teljesnek és értékesnek, ha a másik validál.

Nőnek lenni folyamatos útkeresés

Mitől érezzük magunkat nőnek a különböző életkorokban? Hogyan változik a nőiségünkkel való kapcsolatunk a különféle társadalmi elvárások és a hormonális változások tükrében? Miként éljük meg testünk átalakulásait? Hogyan küzdünk meg azzal, hogy ellentmondást nem tűrően nyomot hagy rajtunk az idő? Nőnek lenni folyamatos útkeresés. (Nincs ez nagyon másként a férfiakkal sem, de ez a cikk most nem róluk szól.) Mit tehetünk, hogy könnyebb legyen? Én leginkább a beszélgetésben hiszek. Ismerjük meg egymás történeteit! Három különböző életkorú nőt kértem meg, mesélje el, hányadán áll a saját nőiségével.

Legyen tíz év, ami rólunk szól

Eszter 38 éves, férjével egy vidéki nagyvárosban nevelik két gyereküket. Tíz éve döntött úgy, hogy szeretné az anyaságot mindennél előrébb helyezni az életében: „Számomra is meglepő volt, hogy mekkorát fordult velem a világ a húszas éveim végén – meséli. – Már kamaszkoromban is azt mondogattam, hogy én nem akarok anya lenni, mert nem érzem igazságosnak, hogy gyereket szüljek ebbe a világba, és felnőtt nőként, stabil párkapcsolatban sem gondoltam aztán ezt másként. 28 éves voltam, amikor szinte egyik pillanatról a másikra elementáris vágyat éreztem arra, hogy legyen egy gyerekem. Nem volt mögötte félelem: nem tartottam attól, hogy elhagy a párom, ha nem lesz gyerekünk, és amiatt sem pánikoltam, hogy kifutok az időből, és ha most nem lépek, egy életre elveszítem ezt a lehetőséget. Egyszerűen azt éreztem, hogy anya akarok lenni, érezni akarom, milyen, ha gyerekem van.

Alig több, mint egy évvel később megszületett a lányunk, aztán két év múlva megérkezett a fiunk is. Tudtam, hogy nagyon rövid az az idő, amíg a gyerekeknek valóban szükségük van rám, a szabadidőmre, a figyelmemre, és minden pillanatát ki akartam élvezni ennek az időszaknak. Egyáltalán nem éltem meg lemondásként, ha van tíz év az életemben, ami csak róluk szól, amiben az ő jóllétük a legfontosabb. Szerencsés vagyok, a férjem vállalkozóként jól keres, így meghozhattuk azt a döntést, hogy hosszú időre otthon maradok a gyerekekkel. Azt gondoltuk, többet ér nekik, hogy van egy kiszámítható, biztonságos otthoni közeg, amiben rám mindig lehet számítani, mint az az amúgy nem túl sok pénz, amit az én szakmámmal hozzá tudtam volna tenni a családi költségvetéshez. Akkor jelent meg egyfajta hiány, akkor éreztem először, hogy már nem tölt ki teljesen az anyaság, amikor mindketten óvodások lettek. Kerestem egy olyan hobbit, amiben kiélhetem a kreativitásomat, amiben fejlődhetek, és amiből egyszer talán új hivatás is lehet majd. De mindez akkor még nem mehetett az ő idejük rovására. Most kezdem el azt érezni, hogy elég nagyok már ahhoz, hogy ne csak anya legyek. Szeretnék visszamenni dolgozni legalább részmunkaidőben, egyrészt hogy a lányom ne csak az anyaságot lássa belőlem nőként, másrészt hogy tíz év után megmutassam, hogy én is hozzá tudok adni mást is a család működéséhez. Van az ismeretségi körben olyan, akin a mai napig azt látom, nem érti a döntésemet, de igazából soha nem érdekelt, ki mit gondol: mindig azt csináltam, amiről úgy hittem, az a legjobb –nekem és a családomnak is.”

Figyelhettem volna jobban a testemre

„Igazából sohasem tudtam egészen értelmezni azt, mit jelent kiteljesíteni a nőiségemet: sokkal fontosabb volt számomra az emberi mivoltom kiteljesítése, ami a bennem rejlő potenciálok megvalósítását jelentette – kezdi a saját útkeresésének történetét Zita, a 48 éves mentálhigiénés szakember. – Későn érő típus vagyok, mindig szerettem ugyan dolgozni, és lelkiismeretesen végeztem a munkám, de csak a harmincas éveimben kezdtem el tudatosan keresni a kihívásokat a szak-mámban. Ebből aztán idővel egy organikus módon végbemenő szakmaváltás lett, ami azóta is zajlik. Szerencsére ez éppen egybeesett az életközépi krízissel, amitől valahogy természetesebb az átmenet. A testi változások azonban ennél sokkal markánsabbak… Sajnálom, hogy a húszas–harmincas éveimben nem voltam eléggé edukálva arról, hogyan kellene a testemmel bánnom ahhoz, hogy a negyvenes éveim közepén, a menopauzát megelőző korszakban minél kevesebb problémával kelljen szembenéznem. Ma már látom, mennyire káros az a gyakorlat, hogy a nőkben nem tudatosítják idejében, mire kellene odafigyelniük, hogyan készüljenek fel testük és hormonrendszerük változásaira.

Ez a társadalmunkban markánsan jelen lévő fiatalságkultuszból is adódhat, ami mellé társult egy olyan gyakorlat is, hogy egyre többen büszkélkednek azzal, mennyire fittek és fiatalosak negyven-ötven-hatvan évesen. Ennek nyilván van egy remek oldala, de semmiképpen sem jó, ha eltagadjuk, hogy bármilyen fiatalos is a lelkünk és fitt a testünk, bizonyos változások akkor is végbemennek rajta, az öregedés senkit sem kerül el. Sokat gondolkodom mostanában azon, hogyan bántam a testemmel az elmúlt 25 évben, akár jó, akár rossz értelemben, és ennek milyen hozadékai vannak most a jelenem és a jövőm tekintetében. Úgy érzem, most kapcsolódik össze igazán az önismeretem a női mivoltommal.”

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin téli lapszámában olvasható! Már kapható!