Augusztus 15-től már megvásárolható a 2024-es őszi Éva Magazin!

Ha legközelebb szeretnéd, hogy rögtön postaládádba érkezzen kedvenc magazinod, akkor fizess elő rá ITT! Digitálisan is megszerezheted a legfrissebb, de akár régebbi számainkat is, ezt ITT teheted meg!

A kultúra, amelyben élünk, egyre mélyebben hasad ketté a siker és a kudarc mentén. Van a csillogó siker, a fényűzés, a népszerűség, a hatalom, és van a bukott ember, a lúzer. És a kettő egyre kevésbé ér össze. Holott minden történetben szép számmal vannak sikerült és nem sikerült dolgok, erősségek és gyengeségek, előnyösnek és előnytelennek bizonyult döntések.

KINEK A CÉLJÁT NEM SIKERÜLT ELÉRNI?

A sikert és a kudarcot egy mélyebb szinten összeköti maga a törekvés. Akár összejön valami, akár nem, nagyon fontos kérdés, mik is a valódi céljaink, és azok mennyire a sajátjaink. Születésünktől kezdve a legkülönbözőbb helyekről kapjuk a megvalósítandó célokat és a beteljesítendő elvárásokat az élet minden területén, ezeket kell tudnunk összeegyeztetni belső „iránytűnkkel”. Akinek ez jól sikerül, saját értékei, érzelmi szükségletei mentén tud célokat találni, törekvéseket meghatározni, és a saját hangját követi, miközben alkalmazkodik az alapvető társas normákhoz. Nehéz dolga van ugyanakkor annak, akinek a szülei túl sok saját tartalmat (célt, félelmet, szégyent stb.) vittek a neveltetésébe, vagy akik nem tudtak megfelelő kereteket és határokat adni a gyereküknek. Az első változatban kényszeres teljesítők, az elszegényedés elleni állandó küzdelemben elcsigázottak, másokkal örökös összehasonlítgatásban élők, mások elvárásai között kötéltáncolók sorakoznak, a másodikban az iránypontnélküliségtől és biztonságvesztettségtől szorongók. Érdemes látni azt is, hogy mindezek a folyamatok egy olyan kulturális környezetben zajlanak, amely elszakít minket saját érzelmi szükségleteinktől. A megvásárolható árucikkek formájában kínált érzelmek csak pillanatnyi feszültségoldásra alkalmasak, és ugyanígy: a fogyasztást fenntartó érzelmi űr nem töltődik be, ameddig nem nézünk vele szembe. Érdemes ilyenkor a jelenségek mögé nézni, hiszen ami a felszínen szimpla birtoklási vágynak látszik, valójában mélyebb érzelmi szükségleteket (például az elfogadottság, a megbecsültség, a szeretettség vagy éppen a biztonság érzését) rejt.

VÁLLALJUK-E, HOGY A KUDARC MEGMUTAT BELŐLÜNK VALAMIT NEKÜNK?

Az életben nem sikerül minden (sőt, érdemes nagyon-nagyon vigyázni azzal az emberrel, akinek látszólag minden összejön), de még a dolgok többsége se mindig. A nemrégiben visszavonult teniszlegenda, Roger Federer például hosszú és kivételesen sikeres pályafutása alatt az összes lejátszott labdamenet mindössze 54 százalékát nyerte csak meg. A többit elvesztette. Ahogy vesztett könnyű meccseket, félig megnyert szetteket, de meccslabdákról döntőket is. Mégsem tudjuk azt mondani, hogy teniszezőként kudarcot vallott volna. A kudarchoz ugyanis nem elég, ha nem sikerül valami, a kudarchoz arra van szükség, hogy amikor valami nem sikerült, azt teljes személyiségünk bukásának ítéljük. Hogy azt érezzük: én vagyok ez a kudarc. Egy bukott ember, szülő, sportoló, szerető, bármi. A gyerek megbukott matekból: elhasaltam mint szülő. Nem sikerült a verseny: vége a sportkarrieremnek. Elvesztettem az állásomat: egy csőd vagyok. Ezekkel a nyilvánvalóan torz állításokkal nem is az a legnagyobb baj, hogy az illető logikailag jól átrágva így gondolja, hanem hogy mélyen legbelül így érzi. A történések tehát róla szólnak, őt minősítik, és jó eséllyel egy régről ismerős érzést hoznak a felszínre. Mindeközben nem látszik a matekból egyest kapott gyerek, nem látszik az edzésprogram, nem látszik a szeretők közti kapcsolat. Ugyanez persze több úton is elérhető, a másik, amivel gyakran találkozni, a hibáztatás: az iskola, a tanár, a játékvezető, a versenybíró, a partner. Ők tehetnek róla. Ahhoz azonban, hogy épülni tudjunk a nem sikerülésekből, az kell, hogy be tudjuk engedni a történetet úgy, hogy az nem áraszt el minket. Érdekességképpen ez egyébként a nárcisztikus működés két oldala is: a kudarcok általi extrém sérülékenység, illetve ebből fakadóan a kudarcok, a sikertelenség kizárása az ember belső világából, alkalmasint kirakva valaki másra vagy valamilyen körülményre. És ugyanígy, azok számára a legnehezebb ez, akik gyerekként a legkevesebb visszajelzést, tükrözést kapták saját magukra. Önmagunk alapjait, ön-becsülésünk legmélyét ugyanis az egészen korai tükrözésekből alakítjuk ki: hogy szerethetők vagyunk, onnan építjük magunkba, hogy a szüleink szeretni tudnak minket, az elfogadhatóságot onnan, hogy elfogadnak, a megbecsültséget onnan, hogy értékesnek látjuk magunkat a szemükben. Akit a szülei nem tudtak szeretni, elfogadni, akihez nem tudtak kapcsolódni, annak ez hiányzik. Annak az van helyette, hogy a szülő nem hozzá, hanem a tetteihez kapcsolódik, nem őt magát tükrözi vissza, hanem valahogyan megítéli, amit ő csinál. Vagyis hogy meg kell felelni. Először a szülőnek, később másoknak, ugyanúgy. Az önbecsülés belső magja tehát az, ami elsősorban védetté tesz a kudarcoktól, és ennek a hiánya (hogy én nem vagyok: a sikereim és a kudarcaim vannak, és azok vagyok én) akadályozza meg, hogy meglássuk bennük a lehetőséget. Az alábbiakban összeszedtük, hogy mit tehetünk ez ellen a gyakorlatban.

Így győzd le a kudarcot!

A folytatás és a teljes cikk az ÉVA Magazin őszi lapszámában olvasható! Már kapható!