Borítókép: Majdnem meghaltak a gyerekeim Forrás: Getty Images

Majdnem meghaltak a gyerekeim

„A nap, mikor hinni kezdtem valamiféle Istenben.” Anikó megrázó története.

Görögországban nyaraltunk, mint minden évben, ez már afféle családi hagyománnyá vált nálunk. Anna nyolcéves volt, Jancsi tíz, Benjámin tizenhárom. Szépek voltak, vidámak, korukhoz illően hebehurgyák, imádták a tengert, a napfényt, a sült halat, a ráérősen kávézgató görögöket. Jancsi és Benni sportolók voltak, mindketten több úszóérmet nyertek. Anna is vonzódott a vízhez, de egyelőre félt a mélységtől, nem is nagyon engedtük felügyelet nélkül fürödni.

Aznap is tökéletes idő volt, azúrkék égbolt, szélcsend, izzó hőség. Bent rakodtam az apartmanban, a férjem ebéd után ledőlt szunyókálni. Jancsi beszólt a lengőajtón, hogy Benni és ő lenéznének a partra. Úsznátok is, kérdeztem. Ja, egy kicsit. Kikémleltem az ablakon, mindent rendben lévőnek találtam. Megadtam a zöld jelzést. Anna nyafogni kezdett, hogy ő itt nagyon unatkozik, a tesóival menne. Kicsit haboztam. Oké, mondtam végül, de a vízbe nem mehetsz. A fiúk úsznak, nem biztos, hogy közben tudnak rád vigyázni. Anna bólintott. Nyugi anya, mondta Jancsi, odafigyelünk. Felkapta óriási, haragoszöld törülközőjét, és indultak.

Már vagy negyedórája pakolásztam a ruháinkat, amikor fenyegető mordulást hallottam. Kintről jött. Hatalmas villám szakította fel az ég szövetét. A vihar egyetlen pillanat alatt tört ránk. Kopogni kezdett az eső az ablakon, hallottam, ahogy felzúg és tombol a szél. Felocsúdni se volt időm.

János, kiáltottam a férjem nevét. Álmosan nyitott ki a kisszobából. A gyerekek a parton vannak. Úszni mentek. Azonnal magához tért. Magára kapta az esőkabátját, én még azzal se vesződtem. Kivágtuk az ajtót, máig hallom a baljós nyikorgást-csapódást. Rohantunk az esőben, a szélben, nem láttam semmit, arra gondoltam, ez az egész nem is történik meg, hamarosan szól az ébresztőóra. Amikor megláttam a parton a csoportosulást, az időt ad acta helyezték a tudatomból. Véglegesen megállt. Nem tudott többé rendszerezni, mert nem volt mit. Az emberek körben álltak. Néztek valamit. Valamit a lábuk előtt. Egy ismerős, haragoszöld törülköző előtt.

A férjem megmarkolta a kezemet. Ezt éreztem, pedig tetőtől talpig elzsibbadt a testem, az érzékeim. Nemcsak az idő állt meg, én is. János rongybabaként cibált tovább. Lélekben feladtam. Tudtam valahonnan, élesen és világosan, mint villanófényben, hogy egyikük nincs többé. Hűtlenek hozzám a szavak, kifejezhetetlen az a kulimászos, mocskos, sáros, szétszálazhatatlan massza, amit akkor a biztos és megmásíthatatlan tudás jelentett. A halál vakító értelmetlensége.

Áttörtünk a körön. Testeket, karokat, lábakat éreztem mindenütt. János felkiáltott, átölelt valakit. Kusza képfoltokban észleltem a valóságot. Minden egybefolyt a szemem előtt, a tenger az éggel, a sziklás part a házakkal ért össze. Megint rángatták a karomat. Nézd, nézd, hallottam a férjem hangját. A fiúk. Négy kéz kapaszkodott a derekamba, és amikor lenéztem, kitisztult a látásom. Jancsi és Benni feje búbját láttam a hasamhoz simulva. Hol van Anna, ordítottam rájuk, és megrettentem saját oroszlánhangomtól. De anya, mondta Jancsi remegő hangon, és a hátam mögé mutatott. Ott áll. Az előbb lökted félre.

A történet vége

Néhány nappal később elmesélték, mi történt. Gyönyörű és tiszta volt az ég, a fiúk egymást fröcskölve rohantak a vízbe. Anna engedelmesen leült a parton, de amikor látta, hogy a bátyjai milyen jól érzik magukat, úgy döntött, nem marad ki ebből, és ő is csatlakozik. Az első hullám azonnal leteperte. A fiúk oda akartak úszni hozzá, de őket is elborították a tajtékok. Jancsi sok vizet nyelt, pánikba esett, elsüllyedt. Benni maradt észnél. Megbirkózott az őrjöngő víztömeggel, utolérte és elkapta a testvérét, és miközben játékbabaként dobálták őket az elemek, arra gondolt, inkább megfullad, de soha nem ereszti el Jancsi kezét.

Nem tudják, mennyi idő telhetett el. Nem pergett le előttük életük kész filmje. A halál előtti perc nedves volt és néma. Brutális kezek ragadták meg őket, és mindkettejüket szárazföldre vonszolták. A parti őrség. Anna épségben, egyedül ki tudott menekülni a háborgó tengerből, és zokogva rohant segítségért.

Ez volt az a nap, amikor én, a tőrölmetszett ateista hinni kezdtem valamiféle Istenben. A gyerekeim a halál torkából tértek vissza. Én legalábbis láttam őket a túlparton, és az a bizonyosság, amit néhány másodpercig átéltem, tíz évvel öregített meg. Aznap fel kellett nőni, nemcsak a gyerekeimnek, nekem is. Benni hónapokon át töprengett, volt-e élete a majdnem-halála előtt, és min kell változtatnia. Anna sosem tanult meg úszni. Jancsit viselték meg látszólag legkevésbé az események, de megjelent a személyiségében egy halvány mélabús vonás, ami korábban egyáltalán nem jellemezte.

Többé nem mentünk Görögországba.

Olvass híres emberektől, akiknek halálhírét keltették!