Mindig is lányos anyukaként képzeltem el magam. Fel sem merült bennem más.

Amikor gyerekként családost játszottam, csak a lány babák voltak az én gyerekeim. Lány testvérem volt, az anyukámmal sok közös programunk, és rengeteg barátnőm. A lányokat értettem. Értettem, mi motivál minket, mitől leszünk vidámak, mi bosszant fel, és hogyan kommunikálunk egymással.

A fiúk furcsák voltak. Idegen lények, akiket bírtam, de nem értettem.

Amikor terhes lettem, még akkor sem merült fel bennem, hogy esetleg nem lányom lesz. Amikor az orvos megkérdezte, hogy szeretném-e tudni a baba nemét, mondtam, hogy persze. Erre közölte, hogy fiam lesz.

Mit fogok kezdeni egy fiúval? A férjemen kívül nem volt szorosabb kapcsolatom fiúkkal, de még ő is összezavart, például soha nem értette meg, hogy mennyi jelentése van, ha azt mondom, “jó, persze”. Egy olyan kis emberkét fogok nevelni, aki nem érti ezeket a mögöttes jelentéseket? Egy fiút?

Aztán megszületett a kisfiam. A kezembe fogtam, elképzelhetetlenül boldog voltam, hogy minden rendben van vele. Énekelni kezdtem neki. Nem is gondoltam, hogy énekelni fogok, kíváncsian vártam, mivel lepem még meg magam.

A cikk folytatása ide kattintva olvasható.

A fiúk is táncolhatnak! Nem is akárhogy! Nézd meg a galériánkat!