Közel se úgy nézek ki szülés után, mint az Instagramon a sztár mamik! Akkor most érezzem magamat rosszul??!

Borítókép: Közel se úgy nézek ki szülés után, mint az Instagramon a sztár mamik! Akkor most érezzem magamat rosszul??!  Forrás: Seufert-Szántó Orsolya
A body positivity mottója: fogadj el úgy, ahogy vagyok. De vajon magunkat is képesek vagyunk elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk?

Amikor először hallottam a body positivity mozgalomról, nem nagyon merültem el a témában. Valószínűleg azért, mert soha nem álltam harcban saját testképemmel. Nem hiányoltam róla dolgokat és nem is vágytam megszabadulni bizonyos részektől. De maga a mottója nagyon is eljutott hozzám. Fókuszában, számomra egyetlen egy szó villogott lüktetően mindig, ez pedig az elfogadás volt.

Éhezik a világ, benne számos ember az elfogadásra.

Nem is sejtjük, bár aki már az önismeret útján jár az jól tudja, akár egy gyerekkorban ránk ragasztott becenév, élethosszig tartó nemkívánt útitárs tud lenni, mely így vagy úgy; de hatással van önmagunk megítélésében. Egy ártatlan ’Kicsi’ vagy épp ’Szépség’ becenév egy életen át tudja érzékeltetni a kicsiséget, vagy épp egy folytonos küzdésbe kerget, mely során a múlhatatlan szépséget igyekszünk megtartani. És ezek ’csak’ szavak.

Vannak nők és férfiak, akik teste eltér az átlagtól(?), az elfogadottól(??), melyek miatt más emberek céltábláivá válnak. Céltáblának kell lennie valakinek azért, mert 3XL-es ruhát hord, mert vitiligóval él, mert színes bőrű, mert szokatlan külsővel rendelkezik. Szégyenérzettel kell küzdenie ezeknek az embereknek?

Ki mondja meg mi az elfogadott, az átlag?

A közösségi média, mint nagy megmondó

Az Instát pörgetve, tízből minimum kilenc képen fitt, boldog, patent szettekbe öltözött nők vannak, makulátlan bőrrel megáldva, ja és mindig alkalomhoz illő sminkben. Idén anyák napján kapott el majdnem a szégyenérzet (de csak majdnem!), hogy én nem lila kisestélyiben és tűsarkúban fogadtam a gyerekeim köszöntését a nappaliban, hanem túraleggingsben és bakanccsal a lábamon, egy murvabánya közelében( smink nélkül!!!). A fotót látva ki is pattintottam az anyósülés előtti, napellenző autós kistükröt, gondolván, legalább a szemöldököm íve legyen rendben, ha már a bakancsom saras. De kinek is kell kiigazítanom a szemöldököm ívét? A világnak vagy magamnak? És miért is kellene annak pont úgy állnia, mint amit a közösségi felület trendje diktál? Visszacsuktam a tükröt.

A közösségi felületeken igyekeznek az emberek a szépet, a jót mutatni. Bármelyiket is nézzük, mindenhol mások –általuk vélt ideális- életébe láthatunk bele. Az Instagram leginkább azt mutatják, hogy hogyan nem nézünk ki ma sem. Hogy mennyire más a mi arc/fenék/mellformánk, hogy mennyire ’maradiak’ vagyunk, hogy ez-az nincs megcsináltatva rajtunk, arról nem is beszélve, hogy milyen ’szánni való’, hogy szülés után 1 héttel még nincs kiegyenesítve a hajunk, mint más, valamire való rendes anyának.

Mércézzük magunkat, akarva, akaratlanul, mert a közösségi felületek tartalmai valahogy ezt sugallják. Még az is összehasonlítja magát másokkal, aki nagyon erős önbizalommal van megáldva.

Ám, ha megpróbálunk kibújni ebből az elvárásokkal teli világból, és úgy igazán szembenézünk magunkkal, megláthatjuk azt is, hogy nincs szükségünk a kihez, mihez mércézésre.

Szerkesztőségünkben gyakoroltunk mi is egy kis önszeretetet.

Galériánkban megtalálod saját vallomásainkat, melyeket a Miért szereted a testedet? kérdésre adtunk válaszul.