Hétfőre a Nyugati szellemaluljáróvá változott. Sose gondoltam volna, hogy hiányozni fognak a fátyolos szemű hittérítők, a munkába tartó, fáradt arcok: a metrókocsikban néhány ember lézeng gondosan tartva egymástól a méteres távolságot. Maszkok, kézfertőtlenítők, a végállomásra teljesen kiürült szerelvények. Nem posztapokaliptikus rémmesében vagyunk, csak Budapesten egy sima hétköznap délelőtt.

Az iskola portájánál gyors fertőtlenítés, az értekezleten szellősen ül, aki tud. Valahogy ki kell bírni ezt a hetet valami félelektronikus, túlélős üzemmódban, jövő hétre már lesz állandó megoldás. Van, aki azon aggódik, mi lesz a hiányzásokkal. Hogy lesz belőlünk egy nap alatt homo digitalis? Mi az offline létben szocializálódtunk, a karattyoló, test a testhez szokott mindennapokban, hús-vér diákok között, sokaknak még az e-napló is kisebbfajta sokkot jelentett.

Sok arcot nem is látok, eltakarja a maszk. Valaki nem jött be, mert Londonban volt az elmúlt napokban. Más elsírja magát: magas a cukra, két gyereke van, a nyolcvan éves nagypapája meg egyedül él. Olyan is akad, akit az ráz meg, hogy kijárási tilalom esetén nem sportolhat az utcán, tanakodik, vajon elég nagy-e a kert? Láncdohányos kollégám letette a cigit, mert a dohányosok nagyobb veszélyben vannak. Egy másik csak legyint. Betartom az utasításokat, de mást nem tudok tenni, miért parázzak? Egy virágzó cseresznyefára mutat. Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág..

Melegen süt a márciusi nap.

A posta és a patika előtt sor: csak annyi ember léphet be, ahány pult van. Mindenki fegyelmezett, tartja az egy métert. Egy férfi majdnem eltüsszenti magát, a többiekre néz, és hatalmas lelkierővel elfojtja. Lelkiismeretesség? Félelem a lincseléstől? C-vitamin, az nincsen sehol.

A Sparban nyoma sincs az óvatosságnak. A csemegepultnál az emberek egymás hátára nyomakodnak, egy nő köhög, szipákol, még zsebkendőt se vesz elő. Az utcán szembejön egy férfi, fején Darth Vader-maszk. Megvan az első közösségi mosolygás a héten. Elhatározom, hogy elindítom a mosolyszámlálót.

Egy külföldi gyűrött térképpel a kezében bóklászik a körúton. Több emberhez odamegy, segítséget kérne, de mindenki menekül előle. Úgy tűnik, megérti, beletörődve sétál tovább.

Svájcban élő húgom telefonál. Édesanyánk kint van, jól van, szaporodnak a fertőzöttek, ők a lakásba zárva dolgoznak, mint a gépek. A két kisgyerek egyelőre kezelhető: a nagyobbik elkísérte vásárolni, és megígérte, hogy vigyáz a vírussal, még a csikkekre se lép rá.

Idősebb szomszédaim a gangon beszélgetnek, nevetgélnek. Úgy látszik, lassan itt is beindulnak – erkély híján – a gangpartik. A jókedven is átszűrődik a szorongás. Vásárolni indulnak, egyelőre nem fogadják el a felajánlott segítséget. „Túléltünk egy világháborút, egy ötvenhatot. Ezt is túl fogjuk. De ha mégis szükségünk lesz rá, szólunk…”

Számítunk a kijárási korlátozásokra. Egyelőre azt jelentik be, hogy felfüggesztik a hiteleket év végéig. Több ismerősömnek az utóbbi hetekben ez az első jó hír. Harmadik mosoly. Tanár ismerősöm meséli, az iskolaorvosuk az egész kollektívára ráhozta a pánikot, például mert a helyzetet az 1918-as spanyolnátha-járványhoz hasonlította. Zenész barátom próbahelyéről az együttesek elhozták a hangszereiket, nehogy valaki feltörje az épületet és elvigye mindet. A minisztériumi dolgozók attól félnek, hogy lehallgatják őket. Még mindig nem egy posztapokaliptikus lidércnyomás, de a kollektív tudatban már szépen alakul.

Nem nagyon járok ki az utcára. Az e-mailekről rendszeresen megkapom, hogy mentesek a vírusoktól – elég zavarba ejtő most az unalmas rendszerüzenet. Feladom a házi feladatot a diákoknak, közben nézem, hogyan omlik össze időnként az online napló. Óránként több üzenet is érkezik a közös iskolai levlistára, tényleg tartunk valami megoldás felé. A gyerekekkel úgy-ahogy online kapcsolatban vagyok, az egyik osztály nagy része másfél nap alatt megcsinált egy komplex feladatot, amire egy hetet adtam nekik. Nahát, mégse lógós, semmirekellő huligánbanda… Ki nem állhatom, amikor valaki azzal jön, mi mindenre lesz jó ez a járvány Földanya megtisztulásától a szeretet elementáris robbanásáig – szuperül meglennék efféle tapasztalatok nélkül –, de bevallom, ekkor egy pillanatra eszembe jutott.

Rosszul alszom. Nem pánikolok, de a közhangulattól nem függetlenítheti magát az ember. Hallgatom a neszeket. Figyelem a macskát, akinek fogalma sincs, hogy nem ajánlatos kimenni. Ő eddig se mehetett, neki tökmindegy. Mindkét szomszédom családostul vidékre menekült. Reggel kukásautó, este halk gitárszó valamelyik lakásból. Még nem hiányzik az úszás, a gyaloglás, a színház. Mást mondok majd, ha eltelt néhány hét, bár lehet, akkor inkább azzal leszek elfoglalva, hogy a fertőzöttek száma kétszáz-e, vagy inkább kétezer.

Persze enni kell, még szokom a halmozást, természetem ellen való. Kimegyek vásárolni. Fiatal férfi rohangál a Váci úton, és azzal szórakoztatja magát, hogy röhögcsél és a maszkot viselőkre mutogat. Viszolyogtató, ahogy nyerít, mint aki azt hiszi, bölcs kívülálló ebben a helyzetben. „Na mi van, mit fostok, hülyék? Azt hiszitek, megdöglötök? Az egész csak átverés, nem látjátok, agymosott barmok? Nincs semmi, csak a saját hülyeségetek!”

És az aszfaltra köp.

S ha ez még nem lenne elég, a közértben egy önelégült fejű fickó hangosan taglalja a haverjának, hogy a háttérhatalmak terjesztik a vírust, mivel túl sok az öreg a Földön, akik már nem hajtanak gazdasági hasznot, szóval őket kell kiirtani. Hogy kik a háttérhatalmak? A Rotschildok, meg a Rockefellerek. De ha tényleg ki akarják irtani az öregeket, miért áll meg az egész világon az élet, kérdezi rezignáltan egy vásárló. Hisz ez aztán végképp nem hajt gazdasági hasznot, sőt. Önelégült úr elakad, zavarba jön, s mire összeszedi magát, a másik vásárló tovább gurult. Megtalálják a módját, hidd el, te majom, kiáltja végül utána, örvendezve, hogy ilyen ügyesen kivágta magát.

Jobb lesz nekem a négy fal magányában. Ha a járványtól nem is óv meg, embertársaimtól biztosan. Egy Facebook-csoportban mindenki az elveszített utazását siratja. Belenézek a hírekbe, és látom, hogy Floridában tömve vannak a tengerpartok, a szabadságjogoktól túlcsordult emberek pedig hetykén közlik, hogy még nem született olyan vírus a földre, ami távol tarthatná őket a bulizástól.

Legalább szereztem egy csomó C-vitamint. Negyedik mosoly. Bár állítólag nem ér szart se.