Tanárnak lenni nehéz, főleg manapság. Mégsem bocsátkoznék aktuálpolitikai elmélkedésekbe és a szakma árnyoldalainak ismertetésébe, inkább egy hétköznapi, akár kedvesnek is mondható történetet osztok meg, ami arról szól, hogy a tanár is ember, és véthet olyan hibát – már ha annak lehet nevezni-, amitől fülig pirul huszonnégy zöldfülű szeme láttára. Szóval tanárnak lenni nehéz, de nagyon jó is…

Viszonylag szigorú pedagógus hírében állok. Lehet, hogy igaz, lehet, hogy túlzás – nem tudom. Sosem kiabálok, nem szokásom heveskedni, érzelmeskedni – talán ezért. Az óráim viszonylagos rendben és nyugalomban telnek, kiszámítható és precíz vagyok, mint egy svájci óramester. Sokan tisztelnek, valószínűleg sokan nem kedvelnek. De jó tanárnak tartom magam. Sok-sok gyereket tanítottam, érettségiztettem le sikerrel, közben ügyeltem arra is, hogy ne rongáljam őket, ne alázzak meg senkit mások előtt. Azt hiszem, ez a mi munkánk fő mércéje.

Egyszer mégis utolért a figyelmeztetés: nem maradhatsz örökké szerepben. Eljátszhatod a tökéletes, érzelemmentes robot-pedagógust, a „szigorú, de igazságos”-közhely mentén szerveződött kívülálló-énkép előbb-utóbb csorbát fog szenvedni, és előbukkan mögüle a hús-vér Zoltán bácsi.

Elváltam. És újra szerelmes lettem, méghozzá eszelősen. Mint említettem, nem volt szokásom az érzelmeket behurcolni a munkahelyemre, de ezúttal rettenetesen nehéz volt megállni. Előfordult, hogy a tanári asztal alatt cseteltem, amit korábban el nem tudtam volna képzelni – sőt, általában a gyerekektől is beszedtem a mobilokat. Elmerengtem a saját magyarázatom közben. Rajtakaptam magam, hogy ábrándosan mosolygok a semmibe. És hasonlók. Nem hittem volna, hogy képes leszek még egyszer efféle boldogságra, és minden pedagógiai erőmre és önfegyelmemre szükségem volt, hogy eltitkoljam felindulásomat a gyerekek elől.

Akik persze mindent láttak.

Egy szerda délelőtt következett be a borzalom. A nap, amikor elvesztettem a kontrollt. Laptopot és prezentációt használtam az órán, mint rendesen. Elmagyaráztam az anyagot, aztán kihúztam a HDMI-kábelt a gépből – legalábbis azt hittem -, kiosztottam a feladatot, és azzal a svunggal leültem a laptop elé, mert a szerelmem már türelmetlenül várta tőlem a választ.

„Merre jársz, Édes? Elfelejtetted a te kis mókusodat?” – írta. Boldogan pötyörésztem vissza. „Dehogy felejtettem az én drágaságomat! Nemsokára indulok! Szeretlek! Hiányzol!”. Kábé itt tartottam, amikor az egyik diák megköszörülte a torkát. Felnéztem, mint aki álomból ébred: vérvörös volt, és ebből rögtön sejtettem, mi történt.

-Tanár úr… izé… látjuk ám, amit ír.

Halálos csendben, lassított felvételen fordítottam hátra a fejem. A rózsaszín ködfelhő megakadályozta, hogy kihúzzam a kábelt. A vásznon hatalmas méretben díszelegtek az érzelgős mondatok: olyan szavak és kifejezések, amikről évtizedeken át sikeresen hitettem el az iskolában, hogy hírből sem ismerem őket, és annyira hoznak lázba, mint mondjuk két poloska harca a függönyön.

Éreztem, hogy elpirulok – minő ismeretlen, zavarba ejtő érzés! Először arra gondoltam, hogy az egészet letagadom. Azt hazudom, valamilyen feladatról, vagy játékról van szó. De éreztem, ettől még nevetségesebbé válnék az osztály szemében. Inkább feladtam. Félénken rámosolyogtam a pirulós diákra. Két vörös arcú ember nézett farkasszemet.

-Hát valóban. Ebből is láthatja a társaság, hogy a tanár is csak ember.

Megkönnyebbülten nevetgéltek a harmatgyenge poénon. Akkor rájöttem: féltek attól, hogy megbosszulom, amiért rajtakaptak efféle gyarlóságokon. Szerettem kívülálló és megközelíthetetlen lenni, de félelmetes képet semmiképp sem akartam kialakítani magamról. Úgyhogy röviden elmeséltem nekik az új szerelem történetét. Elcsodálkoztak: arról sem tudtak, hogy elváltam. De azt bevallották, hogy az utóbbi hetekben szemet szúrt nekik, mennyire megváltoztam. Látták, ahogy szinte a föld fölött lebegve közlekedem, és persze azt is rögtön észrevették, hogy én, a „telefonfasiszta” tanár folyton nyomogatom a mobilt az asztal alatt.

-Milyen jó a tanár úrnak! – lelkesedett a sok tizenhat éves csillogó szemmel, én pedig melegséget éreztem, és azt, hogy nekem tényleg jó. Az új szerelem miatt. És amiatt, hogy ennyire szuper munkahelyem, és ilyen nagyszerű tanítványaim vannak.

Olvasgass tanári és diákvéleményeket!