Borítókép: Kezeket a paplan fölé! Forrás: Éva magazin / Getty Images

Kezeket a paplan fölé!

Viktória brit királynő úgy vélte, erkölcsös nő fűrészport szór a fürdővizébe, hogy még ő maga se nézegethesse magát, a saját meztelen testét. Nem volt ez olyan rég, a 19. század második felében. A 20. században ellenben kitört a szexuális forradalom, és szó mi szó, átestünk a ló másik oldalára.

Örökre az emlékezetembe vésődött, egyenesen sokkolt Elia Kazan filmje, a Ragyogás a fűben (1961). A végzős középiskolás Bud (Warren Beatty) és Deanie (Natalie Wood) egymásba szeretnek. Ám a korszak erkölcsi normái miatt (1928-ban járunk) szexuálisan nem teljesedhet ki a kapcsolatuk, és a szülők ellenzése (a köztük levő osztálykülönbség) miatt a házasság sem lehetséges. Maga Bud is hisz a „rendes lány vs. bukott lány” felosztásban, és másnál keresi a testi örömöket, miközben a kétségbeesésében - és vágyakozva - felkínálkozó Deanie-n számonkéri a méltóságát. A „tisztaság” mint elvárás sulykolása a lányt végül az őrületbe kergeti: évekre elmegyógyintézetbe kerül.

Ha egyvalamit köszönhetünk az egyébként több sebből vérző „szexuális forradalomnak”, az az, hogy ma már nem túl nagy valószínűséggel történne meg ilyesmi. Bud és Deanie összejöhetnének, együtt járhatnának, szexuális kapcsolatot létesíthetnének, és a nem kívánt terhesség megelőzésére fogamzásgátlást alkalmaznának. Hála az iskolai szexedukációnak, vagy a szülőkkel való nyíltabb kommunikációnak, végső esetben az internetnek, rendelkeznének információkkal a lehetséges módszerekről. Párkapcsolatuk végződhetne házassággal, de ha nem, az sem jelentene semmiféle bukást vagy „értékcsökkenést” számukra: szakítanának, és mindketten új partner, barát, barátnő után néznének. Ha valami a forrongó hatvanas évek javára írható, akkor az, hogy ma mindezt kvázi elfogadottnak tekintjük.

A középkorban egyik fél számára sem volt kőbe vésett elvárás a szexuális hűség a házasságban.

Ma is vannak ugyan (elsősorban egyházi, fundamentalista) törekvések a Kazan filmjében ábrázolt viszonyok visszaállítására, ezekkel szemben már van társadalmi ellenállás. A szabadságot, ha egyszer megkaptuk, nem szívesen engedjük ki a kezünkből akkor sem, ha tökéletesnek éppen nem mondható.

A 19. század gondolkodása analógiát vont az életerővel azonosított vér, a vagyon és a sperma között, és takarékoskodásra intette a férfiakat.
Forrás: Éva magazin / Getty Images

A konzervatív szerző, Dale O’Leary még 1995-ben is (a Pekingi ENSZ Nőkonferenciára írt dokumentumában) a házasságra korlátozta a szerinte elfogadható szexualitást, ezért nem támogatta az általa „genderfeministáknak” bélyegzett nők indítványait a szexuális és reprodukciós jogok és egészség témájában. (Innen, a pekingi nőkonferencia kapcsán zajló vitákból ered a „genderideológia” elleni kultúrharc, de az egy másik történet...)

O’Leary szerint a társadalmak azért ítélik el a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokat, illetve azért igyekeznek gátat vetni a fiatalkorúak szexuális aktivitásának, mert felmérik a házasságon kívüli fogantatás veszélyét, illetve várható társadalmi hátrányait. (Pl. apa nélkül felnövő gyerekek – költői kérdés: vajon a házasság garantáltan véd ez ellen?) A nemi alapú kettős mérce létezése viszont a feministák érvelését támasztja alá, akik szerint ezek a tilalmak elsősorban a nők korlátozására hivatottak.

De, merül fel a kérdés, mikor lett egyáltalán ilyen fontos ez? Ha Engels neve nem is idéz túl jó emlékeket, abban igaza volt, hogy a letelepedés és a magántulajdon megjelenésével: innentől vált fontossá az apa személye. A nomád életmódot folytató törzsi társadalmakban kevesebb jelentőséget tulajdonítottak a szemérmességnek, a szüzességnek és a válás tilalmának. Józsa László Szex a középkori Magyarországon című könyve szerint honfoglaló őseinkről sok minden elmondható, de a prüdéria biztosan nem.

A jurtában nem volt sok lehetőség a párok elkülönülésére, így a gyerekeket aligha lehetett gólyamesékkel félrevezetni.

A fiatalok testi kapcsolatait nem tiltották, a házasságban pedig, noha a férfi a nőhöz képest több szabadságot élvezett, egyik fél számára sem volt kőbe vésett elvárás a szexuális hűség. Ha nem vált be az együttélés, búcsút vehettek egymástól a párok.

Az általánosítástól persze érdemes óvakodni (minél inkább visszamegyünk az időben, és minél kevesebb a rendelkezésre álló forrás, annál inkább hajlamosak vagyunk spekulációval, netán a saját ízlésünk szerint kitölteni az információhézagokat), abban azonban biztosak lehetünk, hogy az intézményesülő kereszténység test iránti megvetése jelentős változásokat hozott a szemléletben. Az ókeresztények még Isten ajándékának tekintették a szexualitást, a történelem alakulását mégis a cölibátusban élő egyházatyák dörgedelmei határozták meg, akiknek érdekében állt a nők és a testiség démonizálása. Így alakult ki a szexualitást megvető keresztény éthosz, mely szerint a nemi érintkezés csak szükséges rossz a gyermekáldás érdekében, az igazi szerelem pedig tiszta, azaz lelki (és lehetőleg az is Istenre irányul).

Mint Szilágyi Vilmos írja Szexuálpszichológia című könyvében: „Szent Ágoston kifejezése: »Inter faeces et urinam nascimur« (ürülék és húgy között születünk) a középkor kedvenc eszméjévé vált és alkalmas lett arra, hogy elvegye a világ kedvét a testi szerelem kárhozatától.” Ideiglenes felüdülést csak a reneszánsz jelent majd, mely újra felfedezi a test szépségét.

A tilalmakból azért kiolvashatjuk, hogy a szexualitást ellenző nézeteket nem mindenki tette magáévá - tiltani ugyebár azt kell, amit gyakran elkövetnek. Ezzel kapcsolatban Igor Kon orosz szociálpszichológus a középkori szexualitás kettősségére hívja fel a figyelmet: az egyházi tilalmak mellett létezett egy sokkal szabadabb „karneváli kultúra” is, amely – ellentétben az éteri lovagi szerelemmel, annak trubadúrköltészetével – elérhető volt az alsóbb néposztályok számára is. Az orosz társadalomban (a magyarnál is erőteljesebben) fennmaradtak a pogány rítuselemek, és a népnyelv kifejezetten szabados, sőt trágár volt. A probléma csak az, hogy a szexuális nyíltság nem mindig jár együtt a nemek egyenlőségével: a szabadosság gyakran nemi erőszakban is megnyilvánul. Szintén Konnál olvashatjuk azt a meglepő (?) tényt, hogy az egyház, illetve a korabeli pedagógia egészen a 17. századig úgy vélte, hogy a fiatalok (elsősorban a fiatal férfiak) vágyait nem lehet megzabolázni.

A maszturbációt bocsánatos botlásnak tartották: szigorú tilalmát csak a 17-18. századi orvosok és pedagógusok vezették be.

Mi lehetett ennek az oka? A középosztály megerősödése újfajta polgári éthoszt teremtett, melynek középpontjában az önfegyelem, a testi-lelki tisztaság és a takarékoskodás állt. A zabolátlan szexualitást a koszosnak és primitívnek vélt munkásosztállyal, illetve paraszti társadalommal, valamint a romlottnak ítélt arisztokráciával társították. A polgárság mindkettőtől igyekezett megkülönböztetni magát szexuális viselkedésben is (legalábbis a felszínen, hiszen amúgy a prostitúció virágzott, nem ritkán akár 12-13 éves áldozatokkal).

Az USA-ban még mindez faji szempontokkal is kiegészült: a fehérek az afroamerikaiakat és a latinókat szexuálisan túlfűtöttként bélyegezték meg. Az orvosok hirtelen elkezdték tiltani még a maszturbációt is („önfertőzésnek” titulálták, különféle fi zikai és mentális betegségekkel ijesztgették azokat, akik erre vetemednek) – a bentlakásos iskolákban éjszakánként bevezették a „kezeket a paplan fölé” szabályt.

Mint Bram Dijkstra amerikai irodalomprofesszor írja, a 19. század gondolkodása analógiát vont (az életerővel azonosított) vér, a vagyon és a sperma között, és takarékoskodásra intette a férfi akat. Ez a nézetrendszer természetesen fenyegető veszélyforrássá tette a nőket. Máig élő következménye a fontos meccsek előtti szex tilalma a sportolók számára.

Az első világháború után a flapper szubkultúra ugyan igyekezett megszabadulni a női szüzesség elvárásától, végül a hagyományos polgári erkölcsök győztek. Sokszor a nők is üldözték azokat a társaikat, akik megszegték a (Carol Pateman angol politológus fogalmával élve) „nemek közti szerződést”, és az élethossziglani eltartást garantáló házasság nélkül, azaz „ingyen” létesítettek a férfi val szexuális kapcsolatot. Átütő erejű, össztársadalmi változást csak a hatvanas évek hoztak.

A szexuális forradalom lehetett volna arra hivatott, hogy a nők végre autonóm döntéseket hozhassanak a szexualitásukról, de helyette inkább a kötelező passzivitás elvárását a kötelező aktivitás elvárása váltotta fel. A korábbi „szexuális cserekereskedelem” a nők tömeges otthonon kívüli munkába állásával, így anyagi függetlenedésével nagyrészt valóban háttérbe szorult, ám nem váltotta fel automatikusan a nemek egyenlő viszonya. A nőknek ellentmondó elvárások között kellett pengeélen lavírozniuk, és megtalálniuk a középutat a „frigid nő” és a „ribanc” között. Azaz – ahogy Amy C. Wilkins amerikai szociológus fogalmaz – „el kellett találniuk a szexuális elérhetőség megfelelő szintjét”.

Az amerikai szexológus, Shere Hite 1976-ban hatalmas vihart kavart, amikor a (később magyarul is megjelent) Hite- riport című könyvében közzétette az általa megkérdezett több ezer nő intim vallomásait és az azokból levont következtetéseket. Többek közt azt, hogy a nőknek csak 30 százaléka képes a behatolás révén eljutni az orgazmusig, mert a női szexuális élvezet elsődleges szerve a biológia-tankönyvekből a mai napig gyakran kimaradó csikló. A fundamentalisták férfi gyűlölőnek és családrombolónak minősítették az egyébként heteroszexuális és férjezett szerzőt, aki végül a boszorkány üldözés elől Európába menekült - Londonban hunyt el 77 éves korában.

A szexuális kettős mércétől a mai napig nem szabadultunk meg: gondoljunk csak bele, mit jelent egy meztelen kép vagy pornóvideó kikerülése az internetre egy nő, illetve egy férfi számára.

A nőket a 21. században is porig lehet alázni azzal, hogy megmutatjuk: szexuálisan aktívak – és erre a technológia fejlődése még új utakat is nyitott.

További probléma, hogy a felszabadulás hevében mintha háttérbe szorult volna a visszautasítás joga is. Nem mindig sikerült meghúzni a határokat sem: a prüdériától való (önmagában érthető) viszolygás egyeseket túlkapásokra ragadtatott. A hetvenes évek francia progresszív értelmiségének nagy szégyenfoltja a pedofília dekriminalizálásáért, pontosabban a beleegyezési korhatár leszállításáért indított 1977-es petíció. Napjainkban ezt is a szemére szokták hányni a szintén aláíró Simone de Beauvoirnak – ahogy azt is, hogy egyetemi oktatóként ő és partnere, Sartre kapcsolatokat létesítettek több diáklánnyal. Így dőlt le a feminista elmélet anyjának, A második nem szerzőjének bálványa: ha Beauvoir élne, a #metoo Sartre-ral együtt őt is maga alá temette volna.

Ahogy maga alá temette a fent idézett Amy C. Wilkins professzort, aki annyira belelendült a szexpozitivitásba, hogy végül áthágta a szakmai határokat, feljelentették szexuális visszaélésért, és tavaly kirúgták az egyetemről. A #metoo után már nem lehet mentség, hogy ugyanezt férfi professzorok azóta művelik büntetlenül, amióta csak sikerült a nőknek bejutniuk a felsőoktatásba.

A 21. századi feminizmus talán legfontosabb feladata lesz, hogy tisztázza az elfogadható és elfogadhatatlan szexuális viselkedés közti határokat egyszer és mindenkorra.

Nevezzük egyházdogmatikának, polgári értékrendnek, szocialista erkölcsnek vagy bármi másnak: a tekintélyelvűség elvetése nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy most már mindent szabad. A prüdéria ostorozása nem válasz mindenre, mert a szabad szexualitás önmagában még újratermelheti az elnyomást és a nemek közti egyenlőtlen hatalmi viszonyokat. A tekintélyt elvetni és a szexuális autonómiánkhoz ragaszkodni csak az első lépés. A tekintélyt fel kell hogy váltsa egyrészt a megfelelő jogi szabályozás és a társadalmi konszenzus (a szabadságba pl. nem férhet bele az erőszak, a zaklatás vagy a kiskorúakkal, illetve a felnőtt, de alárendelt személyekkel – beosztott, tanítvány stb. – való visszaélés), másrészt egy ezeknél is hatékonyabb, belső erkölcsi iránytű.

Mítoszok a szexről, aminek még most is sokan bedőlnek