„Kedves Szülők! Jó pihenést az őszi szünetre!” Hát anyád...
Egészen pontosan múlt hét péntek délután óta nem érem el azokat a barátaimat, rokonaimat, kollégáimat, ismerőseimet, akiknek intézménybe járó gyereke(ik) van(nak). Miért nem? Ami miatt egyébként ők sem érnek el engem. :D Ami miatt nem tudom felvenni a telefon, de még vissza se hívni bárkit, ami miatt válaszolni se vagyok képes a Messenger üzenetekre, e-mailekre, füstjelekre, semmire. Mert őszi szünet van.
Szünet! SZÜNET! Értitek!? Az osztályfőnök a Facebook csoportban így is köszönt el a szüneti leckék leadása után tőlünk, hogy „Kedves szülők! Jó pihenést az őszi szünetre!” Hát anyád... - gondoltam magamban. Bár szerintem hangosan is kimondhattam, mert így utólag belegondolva furán nézett rám a gyerek. Nem tudom, csak azt, hogy iszonyat pipa lettem.
Milyen pihenés? Komolyan, mi pihenés van abban, hogy reggeltől estig állandóan éhes valamelyik gyerek, állandóan vitákat kell kezelnem, valami állandóan kiömlik, leesik, elszakad, összetörik, elszakad, valaki állandóan megsérül, állandóan igazságot kell osztani és így tovább... mindezt persze munka mellett, hiszen a fennmaradt alig néhány napnyi szabadságomat a téli szünetre vagyok muszáj tartalékolni – és még így is örülhetek, hogy egyáltalán engedélyezték a munkahelyemen az egész hetes home office-t. (Hogy hogyan működött a cég az első hullámos teljes lezárás alatt full home office-szal!? Nem is értem...)
Meggugliztam egyébként, a ’szünet’ szó jelentése a WikiSzótár szerint „egy folyamat ideiglenes abbamaradása; rövid időszak, amíg pihenés vagy más tevékenység céljából abbahagyjuk azt, amit éppen csinálunk.” Hát én itt erősen aláhúznám a „vagy más tevékenység céljából” részt és még erősebben húznám át jó sokszor a pihenés szót.
Még csak csütörtök van és én már hulla fáradt vagyok, és alig várom a keddet, hogy reggel 6-kor ébreszthessek mindenkit, tehessem le őket az intézménybe és aztán egy jó órát legalább ülhessek a dugóban. Egyedül. Vitatkozás nélkül. Csendben. Na azt fogják ott szünetnek hívni. Pihenéssel.
Nem, itt egyáltalán nem arról van szó, hogy ne szeretném őket. Nem szeretem ugyanis, hanem imádom a gyerekeimet. Tényleg. De azt hiszem a pandémia időszaka mindenkinek bemutatta, milyen idegtépő sokáig összezárva lenni a gyerekeinkkel, munkát, háztartást, mindent is velük egy légtérben, egyszerre megoldani. Én akartam gyereket? Én akartam. Magamnak szültem? Magamnak. Hogy azért néha jól esne-e, ha egy-egy nagyi legalább ilyenkor, a SZÜNET-ek alatt elvinné őket pár napra? Hogy a viharba ne. Talán egy másik életben.
De addig megyek, és itt a nagy szünetben, pihenés gyanánt készítek valami gyors és nagy adag ételt, amiből talán holnapra is marad, közben odarakok még egy mosást, az előző, kimosott adagot elrakom a szekrényekbe és aztán válaszolok még pár e-mailre, többek közt a főnökömére is, hogy ugyan miért kések már több mint 24 órája a határidős munkámmal. Hát pedig annyira egyértelmű a válasz, hiszen épp jót pihenek... Hiszen őszi SZÜNET van. Nem!?
És te, kedves sorstárs, te is épp jót pihensz a szünet alatt?