Kezelhetetlen eset a részecskegyorsítóból

Rögtön osztályfőnökként kezdtem, ahogy felvettek. Takaros Miki volt az első „problémás gyerekem”. Miki volt az iskola réme. Súlyosan figyelemzavaros, percig nem bír egy helyben ülni, képtelen kezelni az indulatait. Mindenki azt harsogta: „Zoli, sok bajod lesz ezzel a gyerekkel” és „Hát… nem irigyellek.” Egy különösen jóindulatú, nagymama-imidzsű idősebb kolléganő azt mondta: „Legjobban jársz, ha valahogy kirúgatod.” Na innen már érdekelni kezdett, mi mást lehetne tenni, mint beállni a Mikihibáztatók közé, a sorba.

Hamar kiderült, a fiúnak szivacsagya van. Ha hagyod, hogy hetvenszer kirakja, majd összekeverje és újból kirakja a Rubik-kockát irodalomórán, ha nem zavar, hogy tízszer szedi szét, majd szereli össze a négyszínű tollát, mielőtt lemásolja a nyelvtanpéldát, ha nem keménykedsz vele, hanem szelíden érvelsz, ez a gyerek mindent meghallgat tőled, és mindent megtesz, amit csak kérsz. Ám a kódot nehéz felülírni. Azt kell mondjam, abban az általános iskolai közösségben lehetetlen volt kilépni az iskola hülyéje szerepből.

Még nyolcadikos korában is minden másnap ki kellett mentenem Mikit egy-egy kolléga kezei közül. Már a fiatalabb diákok is tudták, hogy őrá aztán bármit rá lehet fogni. Leesett egy szendvics? Miki verte le, fizesse meg. Leszakadt a függöny? Miki járt itt. Két negyedikes összeverekedett egy matchboxon? Miki kezdte.

Miki, és az ő kedves, öntudatlanul egészséges, lelkes természete szörnyű felismerésre vezetett rá. Az a tanári ott egy bájolgó, önmentő, a tisztesség tömjénében önfürdető diszkriminatív közeg volt. Ha egy gyerekre ráírták a „problémás” kódot, többé nem menekülhetett. Én nem akarok ezzel azonosulni azóta sem.

Mikinek igazi megváltás volt elballagni általánosból. Nemrégiben érettségizett egy jónevű gimnáziumban. Valószínűleg fizikus lesz. Akik valaha szidták, kiküldték óráról, megalázták, hibáztatták, minden konfliktushelyzetben bűnbaknak tartották, most mit mondanak? „Hát igen, a Miki! Ki hitte volna! Mondjuk sokat dolgoztunk rajta…” Talán Miki egyszer még megtalálja az őt is értelmetlenül hátráltató antianyag nyomait az univerzumban.

Kisebbség, etnikum, színes, vonó

„Viselkedjél, mert tökön szúrlak!” Az óra 9:10-et mutat. Aki fegyelmez, az új történelemtanárnő. Akinek viselkedni kéne, Karcsi, a nagydarab cigányfiú. Nem viselkedik, de visszafenyeget. „Majd szólok apámnak, oszt elintézik magát!” Két órával később az egész iskola tudja, hogy Karcsi az 5.d-ből azzal fenyegette a Klárikát, az új töritanárt, hogy a családjával vereti meg.

„Ilyenek ezek. Az etnikum. De ne aggódj! Majd kibukik tőled.” Ezt kérdés nélkül mondta nekem egy kolléga. Ehhez hasonló megnyilvánulásokkal zárt össze a tanári kar Klárika mögött. „Jelentsd föl, Klári!” És megint: „Miért nem rúgjuk ki az ilyet?”

Sokat gondolkoztam, hogyan sikerült ezt elérnünk. Hogy negyedóra sem telt el a tanévből, és már egy ilyen villongás van, belháborús helyzet. Arra jutottam, hogy a tanár is csak ember. Semmi különös nincs bennünk. Végzünk egy munkát, éppúgy, mint a pék vagy a bankár, és sikereinket, hibáinkat éppúgy magyarázzuk, mint a pék meg a bankár: a siker érdem, a hiba külső tényező közvetkezménye. Sajnos csak ritkán fogjuk fel, hogy a mi munkadarabjaink gyerekek, akik védelemre szorulnak, akiknek tanulniuk kell, hogy boldoguljanak majd, akik megértésre vágynak, netán egy kis szeretetre.

Szörnyek keringője

Képtelen voltam, vagyok megérteni, miért kell alsós-felsős osztályátadás-értekezletet tartani. Valószínűleg a papírmunka miatt. Pedig ezt igazán kihagyhattuk volna. Azt, hogy a volt tanítók elmesélik a leendő tanároknak, kivel milyen probléma van. A Klári nénik és a többiek negyven percen át hallgatják, kikkel lesz gond az 5.d-ben. Holott még nem is látták a gyerekeket. Ez az a kondicionálás, ami miatt 10 percen belül egymásnak esik tanár és diák.

Arról persze senki nem beszél Klári néninek, hogy Karcsi szolgálatkész, jó humorú, szereti és bírja, ha viccelődnek vele, érdemes inkább csipkelődve szólni hozzá, mint kioktatni, de semmiképpen nem lehet fizikailag és hatalommal fenyegetni, mert azt nem tűri – ahogy egyébként Klári néni sem.

Ezen az ominózus értekezleten elhangzott a következő mondat: „A két kisebbség, a Sanyi meg a Karcsi, ha együtt vannak, az már veszély. Ketten együtt, az már tömeg, értitek!” Csak én kaptam fel a fejemet erre a kijelentésre? Csoda, hogy Klári néni prekoncepciókkal lép be a tanterembe? Valami hibádzik itt, és persze Dániában.

Jeleztem Klárinak, hogy szerintem nem okos dolog ilyeneket mondani, hogy tökönszúrlak, vagy ilyesmi. De elkéstem, ő a teljes pedagógus társadalmat a háta mögött érezhette már, mert magabiztosan felelt: „Na és? Megvan még a töke, nem?”

Az iskola egy kis társadalom, a nagy társadalom előképe, s ebben az iskolában – ahogy valószínűleg sok másban is - a tanulók véletlenül sem egyenlők, a lehetőségeket nem egyformán kapják, a tanárok mindinkább adminisztrátorok, akik olykor visszaélnek csekélyke hatalmukkal, s az érdemjegyet ugyan kizárólag az elért pontszámok alapján adják, csak hát a pontokat osztják eleve szimpátia alapon.

Fingópárna szindróma

Minden puszta interakció. Amália, mi csak Éminek hívtuk, két évvel alattunk végzett az egyetemen. Émi a fehér – tán magyar? – csaj élő fényképe. Hullámos szőke, ártatlan kék tekintetű, áttetsző bőrű, magas, vékony, elveszettnek látszó fiatal nő, elöl kis réssel a fogak közt. 26 évesen, amerikanisztika diplomával a zsebében és egy egyedül nevelt lánygyermekkel otthon is úgy nézett ki, mint egy kamasz a világ ellen.

Nem értettük, miért ment el a nyolcadik kerületbe egy szegregált iskolába angolt tanítani, de mondjuk nem is féltettük. Aztán mesélt. Hogy isten tudja miért, de befogadták. A lányok vele osztották meg, kit szán nekik férjül az apjuk. Persze megeskették, hogy soha el ne mondja senkinek. Pláne, hogy miket tudnak a fiúról…. A fiúk pedig megmutogatták a pisztolyaikat.

Van Émiben valami természetes, megértő elfogadás. Nemrég találkoztam vele. Még mindig ilyen. Iskolacsere-programban Dániába utaztat hátrányos helyzetű fiatalokat. Én tőle, ettől a gyengének látszó vaslelkű lánytól is sokat tanultam. Arról, hogy mindenkivel lehet beszélgetni, hogy mindenki egyenértékű input a világnak, hogy minden input számít. És a humor. Igen, a humor, ami a pedagógiai programokban, tanmenetekben, pláne egy Nemzeti Tantervben nem szerepel. Émi a tökéletes példa arra, hogy humorral, öniróniával, akár kölcsönös odamondogatós szellemeskedéssel mennyi mindenre lehet jutni. Neki talán egyetlen tanítványa sem szerepel a tévében. Nem nyertek országos tanulmányi versenyeket. De a mai napig felhívogatják, ha bajban vannak.

Émi elmesélte, hogy egyszer a srácok fingópárnát tettek a székére az ülőpárna alá. És mikor elmesélte, akkor is tiszta szívből nevetett. Hogy mekkorát fingott leültében. És hogy milyen buta, de vicces csíny volt ez. Na, kérem! Most akkor elképzelem Klári nénit, hogy az 5.d-sek puszta balhéból mondjuk kizárják a tanteremből – amihez egyébként van kulcsa. Micsoda felhajtás lenne az!

Ez egy interakció. És ebben az egyik fél én vagyok, a kinevezett tanár.

Hát nem tud rendesen olvasni!

„Soha ne felejtsd el, hogy aki a suliban menő volt, később még igazi vesztes lehet.” Különböző fordításokban, kis változtatásokkal ezt mondja Dustan Thorn a fiának a Csillagpor című regényben/filmben. A fiú persze hatalmas lúzerből az élet császára lesz a fantasy történet végére. Vagy nem is annyira fantasy?

Érdekes, hogy milyen skillekkel születünk, mit fedeznek fel bennünk és aztán mire, milyen tulajdonságokra hajtunk. Mennyit ér a suliban a nulla befektetéssel is kitűnő tanuló, és mi az értéke a hatalmas küzdelemnek, ami az egyenlősítő rendszerben csupán egy közepest ér? És mire lesz elég, mit bizonyít később az a színjeles, az a közepes bizonyítvány? Eszter a kedvenc példám e téren.

Már harmadik osztályban lemondtak róla. Olyan betűtévesztési problémái voltak, hogy kiderült: soha nem fog tudni olvasni. A rendszer besöpörte őt a szőnyeg alá. De az édesanyja elkezdte felolvasni neki a szöveges feladatokat, meséket, olvasmányokat. Igen, A kőszívű ember fiait is.

Én a drámacsoportomban, 13 éves korában találkoztam Eszterrel. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen részképességhiánnyal küszködik. Mindent megcsinált. Legalább öt színdarabban dolgoztunk együtt, volt főszereplő is. Sokmondatos, igazi vezető szerepet kapott. Később is találkoztunk párszor. 19 éves volt, amikor mesélte, hogy nem tudja, mit csináljon, mert felvették Kölnbe a zeneakadémiára. Ösztöndíj, zongora tanszék, meg minden. Lelkesültem, hogy szaladj! Menj! Tanulj külföldön! Igen ám, de ő nem tud olvasni. Én ekkor hallottam erről először. Hirtelen nagyon nagy tisztelet támadt bennem ez iránt a lány iránt, meg az édesanyja iránt, meg a fejlesztő tanárai iránt. Én négy éven át nem vettem észre, hogy kizárólag hallás után tanul szöveget.

Hatalmas munkával funkcionál egy számára teljesen idegen, feldolgozhatatlan közegben. Sok-sok éve él így. És biztos, hogy voltak nagyon jó tanárai. Nem ment tönkre ebbe gyerekként. Sőt, kijött a szőnyeg alól, és most ő szabja azt! Ez lenne a feladat az iskolában, nem? Bárcsak mindenkire vonatkozhatna…

Akkor most nekünk kell majd hangosabban ordibálnunk?

Tényleg gyötri az embert a másodlagos megalázottság, a szekunder szégyen. Egy súlyosan hallássérült gyerek története minden pedagógiai nagyothallást, tanári süketséget igazolt előttem. Persze nem orvosilag.

A kisfiú három éves kora óta beépített hallókészülékkel él. Gondolom bárki, aki látott már gyereket, el tudja képzelni azt az erőfeszítést, amit egy ilyen élet megkövetel a gyerektől és a szülőktől. Ez a kisfiú abba az iskolába jelentkezett. Ugyanis kiváló tornász volt. Ugyanis a szülei az első pillanattól fogva „egészséges” közösségbe szerették volna járatni. Csakhogy a mi Pedagógiai Programunkban nem szerepelt a súlyosan sérült gyerekek befogadása. Hát szavazni kellett.

Bárcsak interaktív cikk lenne ez. Megkérdezném az olvasókat, vajon a tanárok hány százaléka szavazott arra, hogy befogadjunk egy súlyos fogyatékossággal élő kiváló tornászt, s hányan mondták azt, hogy nem!

Maradjon ez tényleg egy költői kérdés. Annyit segítek: a fiú nem cigány.