Getty images Forrás: Getty images

Hogyan rontottak el általános iskolában egy szép emléket számomra?

Ősszel, amikor kilépek reggel a házból és először megcsípi az arcom a hűvöskés reggel, lélekben mindig gyorsan visszarepülök az általános iskola erdei táboraiba. Az izgatott bepakolás, a kis faházak dohos szaga az erdő közepén, jég hideg víz csurgása a zuhanyból. Harminc fölött természetesen már nagyobb elvárásaim vannak egy utazással kapcsolatban, de gyerekként ezek az érzetek jelentették a nagybetűs kalandot.

Nem volt ez másképp 7 éves koromban sem, amikor izgatottan a szüleinknek futva, puszit dobálva ültünk fel az autóbuszra. Ahogy elindultunk már pukkantak is a nasis dobozok, zörögtek az alumíniumok a szendvicseken. Igazi táborba indultunk. Megérkezésünk pillanatában az erdő ölelő rozsdaszíne a tábor területe körül maga volt a biztonság és béke. Egészen estig.

Mondták vacsora után lesz még egy meglepetés programunk. Mondanunk se kell, hogy 7 évesen hétköznap a vacsora utáni programlehetőség felért egy hetes fesztivál bérlettel. Teljesen be voltunk zsongva. Vastag pulcsik fel, zseblámpák bekészítve. És együtt az osztály, a kísérő tanár és pár szülő elindultunk az erdőbe, fel a közeli domb tetejére. Itt az egész extázis állapot átcsapott egy gyerek horrorba nekem.

Mondták a tanárok, hogy most következik a bátorságpróba és innen haza kell mennünk a sötét erdőn keresztül. Igazán kegyetlen feladat lett volna ez önmagában, így választhattunk, hogy egyedül megyünk zseblámpával vagy ketten de lámpa nélkül. Ha jól emlékszem én a zseblámpás variációra szavaztam, mert félig önvédelmi tárgyként tekintettem rá. Elindultak a gyerekek, ki egy másik gyerek kezét szorította, ki pedig a zseblámpáját. Természetesen egy perces szünetekkel indítottak minket. Mi, akik fent vártuk, hogy indulhassunk csak a sikolyokat hallottuk az erdő szívéből. A barátaink, osztálytársaink igazi szívbemarkoló gyereksikolyait. Eljött az én sorom és remegő kézzel sétáltam be, a napközben még biztonságosnak tűnő fák közé.

Remegett a kezemben a zseblámpa félelmemben, majd egyszer csak valaki kiugrott a bokorból és rámkiáltott. Annyira megijedtem, hogy még a zseblámpámat is elejtettem és lefutottam a dombról a többiekhez. Nem mentség az, hogy csupán pár méter volt a domb, nem mentség az sem, hogy lehetett nálunk zseblámpa. Akkor már félig meddig nagynak tekintettem magamra, hiszen már nem én voltam a legkisebb az általános iskolában, tudtam írni, olvasni, számolni emlékszem, hogy nagyon büszke voltam magamra, amiért már nem a felnőttek által sokat emlegetett “dedós” kategóriába tartozom. De ott akkor 7 éves “nagylányként” bepisilve érkeztem a többiekhez. A velünk érkező tanárok és szülők a bokrokban elbújva ijesztgették a 7 éves kisgyerekeket, miközben az életükért rohantak lefele az erdőben.

Úgy gondolom, hogy lehet dobálózni azokkal a mondatokkal, hogy “engem is megijesztettek mégis felnőttem” vagy “ csak egy dombról kellett lefutni a sötétben”, de az a felnőtt, aki egy kisgyerek kárán nevet, egy romlott lélek. A felnőttek feladata a gyerekekben erősíteni azt, amiben jók, támogatni abban, amit szeretnének elérni és ha valamiben kevésbé ügyesek, akkor kitartásra kell bíztatni őket. Ami akkor ott történt velem 1997 szeptemberében egész életen át elkísér magával. Traumatizálva lettem azon felnőttek által, akik kezébe a szüleim bizalommal adtak át.

Felnőttként a horror filmek tudják elhozni a borzongást az életünkbe, persze jóval biztonságosabb keretek között.

Nézd meg Galériánkban kik voltak a 21. század legfélelmetesebb horrorkarakterei