Demotivációs tréning – azaz hogyan veszítheti el egy kamasz egy füst alatt a tanulást, a szüleit és az önbecsülését

Borítókép: Demotivációs tréning – azaz hogyan veszítheti el egy kamasz egy füst alatt a tanulást, a szüleit és az önbecsülését Forrás: unsplash / @macroman
Zoltán tanár, bár néha alig érti, hogyan lett azzá. A csendes külvárosi iskolában megbecsülő közegre és sok-sok gyerekre talált, akikkel próbál jobb kapcsolatot tartani, mint tették azt vele a saját tanárai. Elmesélte nekünk azt a történetet, amiben személyesen tapasztalta meg, hogyan lehet visszaélni csekélyke hatalommal is, és micsoda sorsrontást jelent a megalázás egy gyerek számára.

Irma néni, az irgalmatlan

A tanulás számomra is általános iskolában vált unalmas kötelességé, mint oly sok mai gyerek számára. Képtelen vagyok felidézni, hogy Irma nénit mivel bántottam meg ötödik osztályban. Szamárpadban kellett ülnöm majdnem egy évig, és soha, de soha nem lettem jobb hármasnál matekból. Sőt. Később Irma néni lett a fizikatanár is. Hát fizikából is mindig hármas voltam – édesanyám nagy bánatára, mert így nem lehetett orvos a kisfiából. Érdekes, mert amikor az egészet feladtam, és már a házikat is alig-alig csináltam meg, akkor is mindig csak hármast kaptam.

Irma néni igazi skatulyagép volt. 11 évesen berakott egy dobozba és 14 éves koromig, amíg el nem ballagtam, ott éltem. Emlékszem, egyszer az iskolarádióban kért egy számot. Koncz Zsuzsa – Ajánlás. Ironikus(-nak szánt) dal, amely arról szól, hogy a víz alatt csodálatos az élet, csak ki kell bírni öt percnél tovább. Mikor megszólalt a dal, Irma néni a katedra mögött állva finom, ritmikus mozgással csatlakozott hozzá. Nem mondanám, hogy táncolt, de lehetett látni, hogy „benne van a boogie”. Megmagyarázhatatlan, feldolgozhatatlan élmény ez.

Egy sima osztástól is kiráz a hideg (vajon sokan vannak így?), szóval a matematikához való hozzáállásom azóta se változott. Annak ellenére sem, hogy a gimnáziumban nagyszerű (bár hasonlóan szigorú) tanárom volt, és nála végre lehettem ötös is.

A felnőtteknek fogalmuk sincs…

Minden szülőnek hatalmas RESPECT, aki tényleg szülő akar lenni, törődik a gyermekével, és segíteni próbálja. Ugyanis hiába minden igyekezet, ezt a szerepet nem lehet jól alakítani. Három felnőtt gyerekem van, magam is rengetegszer átéltem az önvád, a tehetetlenség, a bizonytalanság gyötrő érzését. A felnőtteknek sajnos egyáltalán nincsen fogalmuk arról, mi van a gyerek fejében, sem arról, valójában mi lenne jó neki. Ha segíteni akarják, akkor irányítani is – de akkor szinte biztos, hogy rossz irányba terelik.

Az én szüleim akkor csavarták tévútra a kormányt, amikor magas beosztású édesapám kapcsolatait felhasználva bejuttattak az ország egyik legjobb vidéki gimnáziumába. Bár ők a legjobbat akarták nekem, egy tőlem teljesen idegen, elitista, nagyhangú közegbe kerültem. Szép lett volna, ha szüleim belátják tévedésüket, észreveszik, hogy okosnak gondolt, de visszahúzódó fiacskájuk pocsékul érzi magát ott. Nem így történt.

A mai napig nem tudom, mekkora szerepem volt abban, hogy átmentem a felvételin. A helyzet ellen mindenesetre látványos nemtanulással tiltakoztam, több tantárgyból majdnem megbuktam. Csupán két tanár tudott munkára bírni, a már említett matektanárom és a történelem „professzor”. Nincs mit tenni, a tanár személyisége olyan tényező, ami akár a gyerek egész életét befolyásolja. Motiválatlanságom csúcsán, harmadikosként – ma úgy mondanánk, tizenegyedikes – fegyelmi ügybe is keveredtem. Tipikusan rosszkor voltam rossz helyen. A szüleim mégis ragaszkodtak a fixa ideájukhoz, hogy nekem jó abban a suliban. Nem vittek el, sőt, apám kapcsolatait újrahasználva megakadályozták, hogy kirúgjanak. A középiskola már eddig is egy közepesen megterhelő tortúra volt, 17 évesen azonban megismerkedtem a legsötétebb kínzókamrák szenvedéseivel, és még másfél évig nem szabadulhattam.

Casus Belli

Tudja a tisztelt olvasó, mi az az „Engedély nélkül szervezett diákmegmozdulás”? Nem? Nos, voltak olyan időszakok a történelemben, amikor kézenfekvő volt a válasz: rendszerellenes balhé. De egy iskolában, ahol mindent a Házirend szabályoz, ma is könnyű fogást találni egy tanuló viselkedésén – a vizsgálat alapja a Házirend X. pontjának megsértése. És a legfontosabb kérdés: kik vettek részt benne.

Nos, én részt vettem egy „Engedély nélkül szervezett diákmegmozduláson”. Péter barátommal koncertet szerveztünk a suliba a Diáknapra. Még sztárvendégeket is hívtunk, két helyileg ismert zenészt (egyikük azóta országosan is ismert). Persze minikoncert volt, az iskola legeldugottabb pincéjében. Az osztálytársaink, meg néhány kósza érdeklődő előtt játszottunk 40 percet. Sokba került az a 40 perc önfeledt bénázás.

Két hónapig a kutyát nem érdekelte az eset.

Senki nem tudta azonban, hogy Péter egyedülálló édesanyja, egy színházi dramaturg titokban beleszeretett a helyi egyetem egyik tanárába – aki történetesen a mi középiskolai osztályfőnökünk férje volt. Titokban, mondom, az egyetemi tanár ugyanis az aktuális hatalom egyik kegyeltje, szakterületének csúcsideológusa, a rendszer szószólója volt. A titok azonban kipattant, és nem családi dráma, hanem hatalmi harc, politikai ügy lett belőle.

Két hónap késéssel előkapták az engedély nélküli diákmegmozdulásként jegyzőkönyvezhető koncertet, és Pétert fegyelmivel kirúgták. Csak hát én is benne voltam – pedig az én édesanyámnak semmi köze nem volt az osztályfőnök férjéhez. De az „Ofő” már politikai síkra vitte az ügyet, hát engem is ki akartak rúgni. Ekkor derült ki, hogy apámnak még az ő ismerőseinél is hatalmasabb ismerősei vannak.

A hatalom bosszúja

Így maradtam ott még másfél évig az Ofő karmai között egy olyan gimiben, ahová sosem akartam járni. Elismerem, nem mindennapi történet, ám az, ahogy az Ofő a tanári hatalmi pozícióját felhasználva ezek után rajtam állt bosszút, sajnos cseppet sem életidegen. Számomra pedig a véres valóság volt.

Nem mehettem osztálykirándulásra, a közösségi programoktól el voltam tiltva. Minden órán röpdogát írtam, és az Ofő által tanított tantárgyakból nem lehettem jobb négyesnél. Beflesselt persze Irma néni már akkor is, csakhogy ezúttal vérre ment a játék. Ez a négy jogtalan középiskolai négyes később a felvételinél mínusz négy pontot jelentett, és éppen ennyi hiányzott ahhoz, hogy felvegyenek az egyetemre. Az akkoriban szokásos rend szerint átirányítottak tanárszakra, és végül így lettem tanár.

Köszönetnyilvánítás

Amúgy jól érzem magam a bőrömben tanárként. Mindenképpen köszönöm ezt azoknak az általános iskolai és középiskolai tanáraimnak, akik személyiségükkel, elhivatottságukkal pozitív példaként, sőt példaképként állnak előttem.

A szüleimnek is köszönet jár. Fájdalmas volt ugyan, de megtanultam, hogy egy szülőnek a gyerek érdekében kötelező belátnia, ha hibázik – márpedig hibázni fog. Ez sokat segített nekem, hogy a saját gyerekeimmel más viszonyt próbáljak kialakítani. Remélem, ők is úgy látják, egész jól sikerült.

Ambivalens módon meg kéne köszönnöm az Ofőnek is. Azzal, hogy négy pontot elvett tőlem, más útra terelt. A tanárképzőn több évtizedes barátságokat kötöttem, később egy ilyen barátságnak köszönhetően találtam rá a szerelemre is. A megalázott, lenyomott diák azonban képtelen hálát érezni. Mikor a felnőtt férfi egy pillanatra arra gondol: „az egész életem emiatt a nő miatt alakult így”, a kamasz felordít, vagy bőg ott belül. Még ma is olyan hangosan, hogy bizony néha alig lehet megakadályozni, hogy ki ne hallatsszon a hangja.

Utózönge

Egyszer, sok-sok év múlva hazautaztam a szülővárosomba a szüleimhez. Venni kellett pár dolgot, és egy nagyáruház előcsarnokában összefutottam az Ofővel. Nagyon barátságosan üdvözölt. Kínos volt, de udvariasan megálltam csevegni vele. Mikor meghallotta, hogy végül is az ő szakán végeztem tanárként, felragyogó arccal így kiáltott: „Na látod, Zolikám, tudtam én!” Nos… nem könnyű hova tenni az ilyesmit.