A Médiaunió Alapítvány 2021-ben a koronavírus-járvány társadalmi tanulságaira koncentráló kampány keretén belül azokat a pozitív emberi történeteket gyűjti össze, amelyek a családok és közösségek összetartásáról, a társadalmi szolidaritásról, az egymásnak nyújtott segítségről szólnak. A pozitív történetek összegyűjtése nagyon fontos eszköze a társadalmi trauma feldolgozásának, amire mindannyiunknak szüksége van a mentálisan megterhelő időszak után. A pályázatokat július 31-ig várják a Felemelő történetek weboldalán. A nyertes történetekből az ősz folyamán kisfilmek készülnek.

„Még most is remegnek a kezeim, miközben ezt a történetet írom, bár nincs mitől tartanom. Egyáltalán nincs. A városi Klinikán dolgozom Németországban Ápolóként, a munkahelyem és a munkakörülményeim kifogástalanok, és kellően szigorúak. Minden azzal kezdődött, hogy az osztályrészlegem karantén alá került.

Meglehetősen kevés pácienssel dolgoztunk a karantén miatt, de sajnos zavart, szomorú volt mindegyik. Nem értették, hogy miért nem jön a család, ha telefonált is valaki, a feledés ködébe merült pár óra alatt. Én és a kollégáim csak ismételtük magunkat, a végén már papírra írtuk fel, hogy mi történt, hogy miért nem jöhetnek látogatók, hogy minden rendben lesz.

Sétáltam fel alá, nézegettem a digitális aktákat, majd a hozzátartozók telefonszámába botlottam. Kósza ötlet, hátha valakit elérek egy kapcsolattartó alkalmazáson keresztül, ahol videón is beszélgethetnek. Motivációtól elvakulva pötyögtem be a telefonszámot a telefonomba és írtam egy üzenetet:

„Viktória nővér vagyok, azért írok önnek, mert a családtagját ápolom, és nagyon szomorú. Ha esetleg beleegyezne, tudnák egymás látni a telefonon és hallani is.” A hat válaszból csak egy volt, aki a hagyományos telefonálás mellett döntött, a többiek azonnal szerettek volna élni a lehetőséggel. Ki is próbáltam az első szoba lakójánál, a telefont a nagy vizesüveghez támasztottam, a pácienst felültettem, adtam neki először inni, s hívtam is a családját. Az a csillogás szemeiben, amikor meglátta a lányát! Egyedül hagytam őket, a telefon úgyis hangos volt.

Aztán nem sokkal később befejezték a beszélgetést. Annyira boldog volt a páciens, nekem ez minden kincset megért. Vittem tovább a telefont, s mindenki tudta, hogy nem szabad hozzányúlni, csak a kamerába nézni. Nyílt az ajtó, jött a kolléganőm, megfagyott körülöttem a levegő, mert a folyosóra hallatszódott a telefonbeszélgetés.

„Mi ez a beszéd? Ez nem a tévé.”

Nem mertem válaszolni, nem is tudtam volna, mert már majdnem beért a kórterembe. Csak állt az ajtóban, és elérzékenyülve figyelte, ahogy a páciens közel hajol a telefonhoz, hogy megpuszilja a képernyőt. Nem mertem megszólalni. A kollégám rám nézett, és csak annyit mondott:

„Ugye tudod, hogy ez tiltott? Ha megtudja a főnök, nagy bajod lehet.”

„Tudom” – mondtam lehajtott fejjel. Majd mikor kisétált, a folyosóról visszaszólt: „Tőlem nem tudják meg. Tisztellek!”

Nagy kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy a következő egy hétben vele fogok dolgozni és a hátsó részlegen, ő elöl, tehát semmi nem akadályoz majd abban, hogy segítsem a kapcsolatteremtést páciens és a család között.

Sikerült az osztályra egy kis reményt és boldogságot becsempészni. Nagyon hálás vagyok, hogy a munkatársam nem árult el, szerezhetett volna jó pontot a főnöknél, de nem tette. Megmaradt embernek a megpróbáltató időkben is. A nehéz időszakokra csak a telefonomban szereplő „Köszönöm, nővérke!” üzenetek emlékeztetnek.”

Nagy Georgina Viktória (Ober-Ramstadt, Németország)