Felemelő történetek – Viktória nővér: A telefont a vizesüveghez támasztottam, a beteget felültettem, adtam neki inni, s hívtam is a családját

Saját telefonját és ezzel magát a boldogságot csempészte be az osztályon fekvő szomorú és magányos betegek hozzátartozóinak, hogy legalább videóchaten tarthassák a kapcsolatot szeretteikkel a legnehezebb időkben. Viktória nővérke felemelő története emberségről, önzetlenségről a koronavírus járvány kezdeti időszakából - hogy végre ne csak a tesztek legyenek pozitívak.

A Médiaunió Alapítvány 2021-ben a koronavírus-járvány társadalmi tanulságaira koncentráló kampány keretén belül azokat a pozitív emberi történeteket gyűjti össze, amelyek a családok és közösségek összetartásáról, a társadalmi szolidaritásról, az egymásnak nyújtott segítségről szólnak. A pozitív történetek összegyűjtése nagyon fontos eszköze a társadalmi trauma feldolgozásának, amire mindannyiunknak szüksége van a mentálisan megterhelő időszak után. A pályázatokat július 31-ig várják a Felemelő történetek weboldalán. A nyertes történetekből az ősz folyamán kisfilmek készülnek.

„Még most is remegnek a kezeim, miközben ezt a történetet írom, bár nincs mitől tartanom. Egyáltalán nincs. A városi Klinikán dolgozom Németországban Ápolóként, a munkahelyem és a munkakörülményeim kifogástalanok, és kellően szigorúak. Minden azzal kezdődött, hogy az osztályrészlegem karantén alá került.

Meglehetősen kevés pácienssel dolgoztunk a karantén miatt, de sajnos zavart, szomorú volt mindegyik. Nem értették, hogy miért nem jön a család, ha telefonált is valaki, a feledés ködébe merült pár óra alatt. Én és a kollégáim csak ismételtük magunkat, a végén már papírra írtuk fel, hogy mi történt, hogy miért nem jöhetnek látogatók, hogy minden rendben lesz.

Depresszióval átitatott kórházi kórtermekben járkáltam, és nem tudtam, hogy mitévő legyek. Hogy tudnám megoldani, hogy a pácienseim újra mosolyogjanak, hogy egy kicsit boldogabbak legyenek?

Sétáltam fel alá, nézegettem a digitális aktákat, majd a hozzátartozók telefonszámába botlottam. Kósza ötlet, hátha valakit elérek egy kapcsolattartó alkalmazáson keresztül, ahol videón is beszélgethetnek. Motivációtól elvakulva pötyögtem be a telefonszámot a telefonomba és írtam egy üzenetet:

„Viktória nővér vagyok, azért írok önnek, mert a családtagját ápolom, és nagyon szomorú. Ha esetleg beleegyezne, tudnák egymás látni a telefonon és hallani is.” A hat válaszból csak egy volt, aki a hagyományos telefonálás mellett döntött, a többiek azonnal szerettek volna élni a lehetőséggel. Ki is próbáltam az első szoba lakójánál, a telefont a nagy vizesüveghez támasztottam, a pácienst felültettem, adtam neki először inni, s hívtam is a családját. Az a csillogás szemeiben, amikor meglátta a lányát! Egyedül hagytam őket, a telefon úgyis hangos volt.

Persze meg is szakadt a kapcsolat, visszasiettem, hogy mi történhetett, és látom, hogy az ágyban ülő boldog páciens a telefonom képernyőjét simogatja. Szeretetteljesen kisimogatta magát a hívásból, és újra fel kellett hívnom a lányát.

Aztán nem sokkal később befejezték a beszélgetést. Annyira boldog volt a páciens, nekem ez minden kincset megért. Vittem tovább a telefont, s mindenki tudta, hogy nem szabad hozzányúlni, csak a kamerába nézni. Nyílt az ajtó, jött a kolléganőm, megfagyott körülöttem a levegő, mert a folyosóra hallatszódott a telefonbeszélgetés.

„Mi ez a beszéd? Ez nem a tévé.”

Nem mertem válaszolni, nem is tudtam volna, mert már majdnem beért a kórterembe. Csak állt az ajtóban, és elérzékenyülve figyelte, ahogy a páciens közel hajol a telefonhoz, hogy megpuszilja a képernyőt. Nem mertem megszólalni. A kollégám rám nézett, és csak annyit mondott:

„Ugye tudod, hogy ez tiltott? Ha megtudja a főnök, nagy bajod lehet.”

„Tudom” – mondtam lehajtott fejjel. Majd mikor kisétált, a folyosóról visszaszólt: „Tőlem nem tudják meg. Tisztellek!”

Nagy kő esett le a szívemről, mert tudtam, hogy a következő egy hétben vele fogok dolgozni és a hátsó részlegen, ő elöl, tehát semmi nem akadályoz majd abban, hogy segítsem a kapcsolatteremtést páciens és a család között.

Sikerült az osztályra egy kis reményt és boldogságot becsempészni. Nagyon hálás vagyok, hogy a munkatársam nem árult el, szerezhetett volna jó pontot a főnöknél, de nem tette. Megmaradt embernek a megpróbáltató időkben is. A nehéz időszakokra csak a telefonomban szereplő „Köszönöm, nővérke!” üzenetek emlékeztetnek.”

Nagy Georgina Viktória (Ober-Ramstadt, Németország)