– Mióta élsz kint Amerikában?

– Én magam sem hiszem el, hogy már 30 éve élek Floridában! 1995-ben jöttünk ki a volt férjemmel és számomra is hihetetlen, hogy milyen gyorsan repül az idő.

– Köztudott, hogy számodra a család nagyon fontos. Milyen volt az az érzelmi közeg, amiben felnőttél? Milyen értékeket hoztál otthonról?

– Valóban, számomra a család, a rokonaimhoz való kötődés jelenti a mindent. Zalamerenyén, egy gyönyörű, vadregényes kis faluban nőttem fel, amely mindössze négy utcából áll és erdők, mezők, termőföldek, szőlőhegyek veszik körbe. A településen mindenki ismert mindenkit, az emberek együtt örültek, bánkódtak, a szomszédok mindenben segítették egymást. A mi házunk ajtaja is mindig nyitva állt mások előtt. A szüleim táncoltak, énekeltek, szerethető emberek voltak, akiket az egész falu a szívébe zárt. Apukám, igazi karizmatikus, humoros figuraként nemcsak a családunk, de egyben a falu lelke is volt, a gyerekkorom az ő fantasztikus energiáiban, melegségében telt. Anyukámék öten voltak testvérek: öt gyönyörű lány, elképesztő humorérzékkel. Nagyon sok időt töltöttünk együtt, csodáltam őket és rengeteget nevettünk, talán innen ered az a tulajdonságom, hogy a mai napig én is mindenben keresem és meglátom a humort. Ennek az idilli környezetnek és az emberek egymás közti viszonyának – ma már tudom – meghatározó szerepe volt a lelki, szellemi fejlődésemben. A szeretetből és összetartásból álló család, a gyökereim a mai napig is a legfontosabb erőforrások számomra. Sajnos az öcsém, a sógornőm és a két rendkívül jóképű unokaöcsém nagyon távol, Magyarországon élnek, iszonyúan hiányoznak, de az internetnek hála kicsit elviselhetőbb a távolság.

– Nagyon megható, ahogy a családodról mesélsz.

– Még most is melegséggel, örömmel tölt el, ha felidézem szüleimet. Talán ezzel is magyarázható, hogy amikor apukámat elvesztettem, abba kicsit én is belehaltam, valami bennem is megszakadt. Nem lett saját gyerekem, így a szüleim halála még nagyobb űrt hagyott maga után. De amíg éltek, a velük való beszélgetések, a rendszeres hazajárás, a szőlőhegyi séták apuval mind segítettek megmaradni annak, akinek neveltek. Ezek az emlékek ma is bennem élnek, a részemmé váltak.

– Hogyan kezdődött a modellkarriered, és miként váltál ismertté ezen a területen?

– Mindig is szerettem szerepelni: táncolni, szavalni, énekelni. A szülőfalumban sokáig úgy emlékeztek rám, mint a kislányra, aki mindig nevetett, mozgásban volt és dalolt. Mikor már Budapesten éltem, modellkedtem és reklámokban szerepeltem, a faluban gyűjtötték a képeimet, és ha a tévében feltűntem, kiabáltak az utcán, hogy „most van a Halász Ica a tévében” és beszaladtak a házba. Számukra sokáig a falu kislánya maradtam.

Nagykanizsán érettségiztem, majd óvónőként kezdtem el dolgozni, eközben jártam a Soproni Óvónőképző Főiskola levelező tagozatára. De mindig bennem volt a vágy valami másra, valami érdekesebbre. A férjem látta meg a hirdetést, hogy az Állami Artistaképző Intézet manöken- és fotómodell tanfolyamot indít. Az ő unszolására jelentkeztem. Rettenetesen izgultam, főleg amikor megláttam a sok szép lányt. Az öltözékem farmer és fehér ing volt, a sminkem némi rúzsból és szempillaspirálból állt. Nem volt önbizalmam, nem hittem, hogy esélyem lehet, mégis bekerültem a legjobbak közé. Akkoriban még nem voltak mentorok és modellügynökségek, de még portfólió sem, a tanfolyamon nem kaptunk arra vonatkozó segítséget, hogyan építsük a karrierünket. Nagyon sok múlott a szerencsén, de legalább ennyire számított a kitartás, a tehetség és a pontosság is abban, hogy valaki mennyire tudott érvényesülni. A tanfolyam három hónapos volt, a főiskolai államvizsgára már a manökentanfolyam alatt utaztam Sopronba.

– A te modell karrieredet mi indította el, mikor figyeltek fel rád a szakmában?

– A pályám kezdetén a Május 1. Ruhagyárban dolgoztam adminisztrátorként, de hamarosan házi modellként is. Eleinte csak a gyár belső bemutatóin vettem részt, később már külső rendezvényeken is megjelentem, ahol egyre több fotós, szervező figyelt fel rám. Az igazi áttörést azonban a Magyar Hirdető által szervezett, a Felina fehérnemű- és fürdőruha márka számára rendezett divatbemutató hozta meg, amelyet az Intercontinental szállodában tartottak – ezzel indult be igazán a karrierem, hiszen utána számos fotós és cég képviselője keresett meg. Ezt követően nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is számos divatbemutatón vettem részt, többek között Prágában, Moszkvában, Lyonban, Hannoverben, Kijevben, Bécsben, Olaszországban, Jugoszláviában, San Franciscóban és Los Angelesben is. ​

– Említetted, hogy a sikereid ellenére, azzal párhuzamosan mindig jelen volt az önbizalomhiány is az életedben.

– Kívülről talán egy magabiztos nőt láttak bennem – határozott megjelenést, mindig mosolygós arcot, csillogó szemeket. De belül sokszor voltam bizonytalan, mert soha nem éreztem magam elég jónak. Ezért tanultam, olvastam, fejlesztettem magam folyamatosan. Mindig is a legjobb tanulók közé tartoztam, tanulmányi versenyeket nyertem, rengeteg pozitív visszajelzést kaptam a különböző munkáim során, mégis ott lappangott bennem a kérdés: „Valóban elég vagyok?”

Ma már látom, hogy ez a bizonytalanság hatással volt a párkapcsolataimra is. Gyakran nem én választottam – hagytam, hogy engem válasszanak. Alárendeltem magam, visszahúzódtam, háttérbe léptem. Azt hittem, a szeretet és az önfeláldozás majd elég lesz, hogy ha emelem a társamat, büszke vagyok rá, támogatom mindenben, az biztosítja a harmóniát. De sokszor épp ez hozta magával az egyensúlytalanságot, a versengést, a kimondatlan féltékenységet. Nehéz volt megérteni, miért okoz feszültséget az, ha egy nő nemcsak szép, hanem van véleménye, belső tartása és ambíciója is – nem csupán feleségként, hanem önálló személyként is meg akarja állni a helyét. Azt reméltem, hogy két ember együtt emelheti egymást – én mindig így szerettem. Az önbecsülés hiánya sokáig visszatartott attól, hogy valóban értékeljem önmagam – és ez a visszafogottság visszaköszönt abban is, ahogyan mások viszonyultak hozzám. Hosszú időbe telt, mire megtanultam, hogy a saját értékeimet nem kívülről kell visszaigazolni, az önbizalom nem elsősorban a külsőségeken múlik. A legnagyobb csaták gyakran csendben, belül zajlanak.

– Hogyan alakult az életed, amikor az Egyesült Államokba költöztél?

– Miután a férjemmel Floridába költöztünk, az első évek minden energiáját az kötötte le, hogy ő meg tudja vetni a lábát Amerikában és szakmailag felépíthesse önmagát egy teljesen új közegben. Én minden erőmmel mellette álltam, támogattam, háttérbe szorítva a saját lehetőségeimet. Pedig lett volna mire építenem: már akkor is számos felkérést kaptam fotózásokra, filmforgatásokra, divatprojektekre – de amíg a fókusz az ő előrejutásán volt, ezekre rendre nemet mondtam. Azok az évek nem rólam szóltak, nem az én szakmai kibontakozásom ideje volt. De a bennem élő szellemi éhséget nem tudtam sokáig elnyomni. Hiányzott a kihívás, a fejlődés, a tanulás. Ezért újra iskolapadba ültem, és megszereztem az ingatlan- és üzleti bróker diplomámat – a mai napig nagyon büszke vagyok rá, hogy a legmagasabb pontszámmal az osztályban a csupa amerikai között – önmagamért, a bizonyításvágyamért, a saját lelki egyensúlyomért.

A divat világától közben sosem szakadtam el teljesen. Ahogy az életünk stabilizálódott, lassan visszatértek a kreatív lehetőségek is: újra fotózásokon, filmforgatásokon vettem részt, és amerikai cégek számára divatbemutatókat kezdtem szervezni. Tíz évvel ezelőtt költöztünk a mostani lakóhelyünkre, Hallandale Beach-re (Észak-Miami). Eleinte ingatlan brókerként dolgoztam, aztán egy kedves kolléganőm ajánlására, aki mindig megcsodálta az egyedien összerakott öltözékeimet és mindig azt mondta, hogy nekem a divat világában lenne a helyem, elküldtem az önéletrajzomat pár helyre. Így kerültem a jelenlegi munkahelyemre, immár tíz éve. Ily módon a divat – kicsit más formában, de ugyanazzal a szenvedéllyel – továbbra is szerves része maradt az életemnek.

– Jelenleg stylistként dolgozol. Mit jelent ez a munka számodra?

– Számomra a stylist munka messze túlmutat azon, hogy ruhákat válogatok embereknek, öltöztetem őket. Ez egy olyan fajta munka, amiben lelkileg is részt kell vennem, hiszen fontos hogy bele tudjam élni magam a vevő helyzetébe, elvárásaiba, egyben egy alkotói folyamat, amely legalább annyira feltölt engem is lelkileg, mint azokat, akikkel dolgozom. Nem arról szól, hogy bárkit a saját ízlésem szerint formáljak át, hanem arról, hogy segítsek megtalálni és kibontani azt az egyedi szépséget, ami már ott van bennük, csak talán eddig nem hitték el, hogy létezik. Önbizalmat adok nekik, észrevetetem velük a rengeteg lehetőséget, amivel vonzóbbá tehetik magukat. Elárulom az apró trükköket, amiket a hosszú évek során tanultam.

Mélyen hiszek abban, hogy nem léteznek „csúnya nők” – legfeljebb olyanok, akik még nem tanulták meg, hogyan hozzák felszínre azt a természetes vonzerőt, amellyel születtek. Az én szemem gyakran észrevesz egy-egy olyan részletet – egy különleges arcvonást, egy szép ívű nyakat, előnyös alkati tulajdonságot –, amit más talán nem lát meg, de amit érdemes hangsúlyozni. Bár a munkám elsősorban a külső megjelenés szépítéséről szól, az egyéniség megmutatása, kibontása az, ami igazán izgalmas számomra. Hiszen milyen szomorú világ lenne az, ahol mindenki egyforma, ahol eltűnik a sokféleség bája és izgalma! Ezért keresem – és próbálom megteremteni – a szépséget mindenben, amihez nyúlok és ezért szeretek tanítani is: segíteni másoknak abban, hogy meglássák önmagukban azt, amit érdemes szeretni, értékelni, fejleszteni – és, hogy ezt a szemléletet a saját életükbe is át tudják ültetni. Mert a szépség nem kiváltság, hanem lehetőség, mindenkiben ott van, csak meg kell találni.

– A barátaid, ismerőseid azt mondják rólad, hogy te magad vagy az alkotó, kreatív energia. Ez tényleg így van?

– Azt hiszem, ez teljesen igaz rám. Mindig is nyugtalan, ötletekkel teli természetem volt, mindez ráadásul jókora maximalizmussal párosult. Egyszerre több dolog foglalkoztat, és sokszor úgy érzem, kevés a nap huszonnégy órája ahhoz, hogy mindent megvalósítsak, ami bennem munkál. A divat világát természetesen figyelemmel kísérem, de sosem elégszem meg azzal, amit készen kapok. Szinte nincs egy olyan ruhadarabom, amihez ne nyúltam volna hozzá valamilyen módon: hol egy fodrot varrok rá, hol lerövidítem, máskor toldok hozzá egy új anyagot vagy szegélyt horgolok rá. Átalakítom, személyessé teszem, egyedi módon kellékezem. Ez azonban nemcsak stílus, hanem kifejezésmód is számomra – a ruháimon, a megjelenésemen keresztül szólalok meg. Ám ez a fajta alkotói késztetés nem áll meg a gardróbnál, otthon is állandóan mozgásban vagyok: átfestem a bútorokat, új színt kapnak a tükörkeretek, saját készítésű díszpárnák, takarók kerülnek az ágyra és terítők az asztalra. Sokszor kézzel hímzek rájuk, vagy varrok egy aranyszegélyt egy egyszerű lepedő szélére – mert hiszem, hogy az apró részletekben rejlik az otthon varázsa.

Néha még festek is – képeket, amelyekben kiadhatom magamból azt, amit szóval nem mindig lehet elmondani. A főzés szintén egy ilyen kreatív csatorna számomra: nemcsak megfőzöm az ételt, hanem szépen tálalom, lefotózom a folyamatot, a végeredményt pedig gyertyafényes asztalra helyezem, mintha ünnep lenne. Mert valójában minden napnak lehet ünnepi hangulata – rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle. Én pedig nagyon hálásnak érzem magam mindazért, amim van: azért, hogy élek, egészséges vagyok, hogy szeretek és viszontszeretnek, így hát bőven van ok az ünneplésre!

– Az sem titok, hogy volt olyan időszakod is, amikor nagyon mélyre kerültél.

– Tíz éve egy nagyon nehéz időszakon mentem keresztül: nemcsak édesapám elvesztése miatt kerültem lelkileg padlóra, de a párkapcsolati és egzisztenciális gondjaim miatt is. Teljesen elveszettnek éreztem magam, a pánikbetegségem napról napra egyre jobban elhatalmasodott rajtam. Egy kiváló professzorhoz fordultam, aki antidepresszánst írt fel, hogy enyhítse a tüneteimet. Először úgy tűnt, segít, de hamar észrevettem, hogy valami nincs rendben. Érzelmileg mintha lebénultam volna – nem tudtam örülni, sírni, izgulni, semmit sem éreztem igazán. Olyan volt, mintha belül kikapcsoltak volna. Azt éreztem, hogy nem vagyok önmagam, az a részem – az empátiám, a jókedvem, a gazdag érzelemvilágom, az érdeklődésem minden iránt – ami a személyiségem lényege, eltűnt és ez nagyon megrémített. Tudtam, hogy vissza akarom kapni az érzékeny, élő, igazi énemet, ezért megbeszéltem az orvosommal, hogy szeretném fokozatosan elhagyni a gyógyszert. Akarattal, tudatosan, lépésről lépésre küzdöttem vissza magam. Nem volt könnyű – de minden egyes kis lépés újra visszaadott valamit abból, aki vagyok. Ma már tudom: nemcsak a test, hanem a lélek is képes gyógyulni – ha van benne hála, szeretet, humor, és főleg akarat az élethez.

– Mi az, amit ma a legfontosabbnak tartasz az életben?

– Ma már egészen más dolgok számítanak igazán, mint régen. Megtanultam értékelni azokat az apró örömöket, amelyek mellett korábban könnyen elsiklottam: egy jóízű beszélgetést, amikor valódi figyelem van a szavak mögött, egy tál finoman elkészített ételt, amit szeretettel teszek az asztalra vagy egy csendes pillanatot, amikor meglátom a napfényt a víz tükrén – ezekben ott van minden, ami fontos. Szeretem az otthonomat, amit széppé varázsoltam, a saját ízlésem szerint. A hetedik emeleten lakunk, imádjuk a kilátást. Éjszaka gyakran kiülünk a férjemmel a balkonra, gyertyát gyújtunk, koccintunk és beszélgetünk. De talán a legnagyobb ajándék az, hogy még mindig képes vagyok adni: figyelmet, szépséget, szeretetet. Nem kellenek hozzá nagy dolgok, elég egy pillantás, egy mondat, egy apró gesztus, amiben benne van az, hogy számít a másik. Amikor ezt átadhatom valakinek, érzem, hogy élek – nemcsak létezem, hanem jelen vagyok, kapcsolódom. Számomra ez az igazi boldogság, ettől érzem magam élőnek.

– Most békében vagy önmagaddal?

– Az évek megtanítottak arra, hogy békében legyek magammal. A mostani férjemmel való kapcsolatom nyolc évnyi beszélgetésből érett szerelemmé. Nem a felszínes dolgok kötnek össze minket, hanem a gondolataink, az értékrendünk, a humorunk. A másik, amiben sokat változtam, hogy már nem akarok mindenkinek megfelelni. Nem zavar, ha nem tökéletes a hajam vagy felszaladt rám egy-két kiló – majd leadom lassan –, már nem vagyok olyan szigorú magammal. Egy csomó dologra már csak legyintek. A tökéletességre való törekvés ugyanis iszonyatosan fárasztó létforma és néha lehetetlen is. Büszke vagyok arra, amit elértem, és hálás vagyok azokért a tapasztalatokért, amelyek formáltak engem. Szeretem azt az embert, akivé váltam, és örömmel tölt el, hogy továbbra is a szenvedélyemnek élhetek, miközben másokat is inspirálhatok és támogathatok az útjukon.