Egyszer csak ott volt, szuszogó kis csomagként kuporgott a karjaimban. Nem láttam őt tisztán, az altató miatt még szinte teljesen kába voltam, szédültem és fókuszálni is nehezemre esett a műtétes őrzőben. "Anya, nézze, itt a babája, már nagyon várja magát!" – hallottam tompán a nővérkét, aki odahozta nekem a picit. Szavainak értelmét és jelentését viszont nem tudtam értelmezni, nem is igazán hatoltak el a tudatomig. Mintha csak valaki máshoz szólt volna.

Bár nem terveztük, a pici fiúnk mégis úgy döntött, leérkezik hozzánk. Sürgősségi császárral született, mert hirtelen leesett, majd nagyon megemelkedett a szívhangja; így nem is volt más lehetőség. Arra, hogy elsirassam a természetes szülés lehetőségét, és hogy igazán megijedjek, időm sem volt, mert szélsebesen toltak is be a jéghideg, zöld csempés műtőbe.

Senki nem mondta, milyen lesz, no nem a műtét és a regenerálódás, fizikai síkon. Azokat az akadályokat viszonylag könnyen vettem. Hanem az anyaság.

Az első időkben nem is igazán tudtam azonosulni az új "szerepkörömmel", érzelmileg legalábbis; a kisfiúnk szinte semleges volt számomra. Persze mindent megcsináltam körülötte, amit kellett; etettem, pelenkáztam, fürdettem, utóbbit mondjuk a férjem nélkül nem mertem volna egyedül megcsinálni. Az etetések között viszont semmi egyébre nem voltam képes, csak aludtam és aludtam. De akármennyit is aludtam egyhuzamban, ugyanolyan fáradtan ébredtem.

Majd ahogy végre oszladozni kezdett körülöttem a köd, és szakember segítségével sikeresen kimásztam a depresszióból; akkor kezdtem csak igazán „észrevenni” a picikénket. Ő pedig- mintha csak ráérzett volna, mire van szükségem - már akkor is sokat mosolygott, mély szeretettel és bizalommal teli, gyönyörű kis szemeivel pedig csak úgy csimpaszkodott a tekintetembe. Üzenve, hogy minden rendben lesz. Kicsit tovább kellett rám várnia, de végül "megérkeztem" hozzá. Azóta is imádjuk egymást, töretlenül.

Tudtad? Nem csak az anyát, az apát is utolérheti a szülés utáni depresszió! Galériánkban erről olvashatsz.