Levetem a kinyúlt pulcsit, sminkelek, előhalászom a csini ruhát, a magassarkút. Lesietek a kocsihoz. A dobozokba csomagolt ajándékokat hátra pakolom, aztán felveszem Gyulát a munkahelye előtt. Az úton rádiót hallgatunk, zenére dobol az eső a szélvédőn. Egyikünk sem beszél sokat.

Mindketten szorongunk, és közben boldogok vagyunk. Gyula fia ma házasodik. Váratlanul jelentette be, időnk sem volt rendesen felkészülni. Az ajándékok beszerzésére egy hetem volt, ruhaválasztásra, fodrászra, kozmetikusra vagy manikűrre semmi.

A kisvárosban alig van élet. Az utcák üresek, a boltok és a kávézók zárva tartanak. A templomnál azonban pezseg mindenki, a vendégsereg lelkesen integet, amikor megérkezünk. Ritán, a menyasszonyon szép fehér ruha van, a haja és a sminkje tökéletes. Ricsit mintha skatulyából húzták volna elő.

A templomi szertartás rendben zajlik. Csak fél szemmel látom Verát, aki egyedül érkezett, és távol tőlünk ül a padba. Elszorul a torkom, nem tudom, készen állok-e a pillanatra, amikor muszáj lesz néhány udvarias szót váltanunk egymással.

A házaspár kimondja az igent, és megcsókolja egymást. Engem megrohannak az emlékek. Amikor a férjem és én tizenöt évvel ezelőtt találkoztunk, Gyula és Vera már nem éltek együtt. Ricsi akkor 10 éves volt. Súlyos asztmás rohamok gyötörték. Sokszor lakott nálunk, mert Vera gyakran elutazott a munkája miatt. Ricsi volt a legjobb gyerek, akit valaha ismertem. Az első pillanatban megszerettem, de nem akartam érzelmeket kikényszeríteni belőle, vagy rivalizálni az édesanyjával. Vera és én soha nem álltunk semmilyen kapcsolatban, még jó ismerősök sem lettünk. Ha nagyritkán találkoztunk, biccentettünk egymásnak, kitértünk a másik útjából, praktikus okokból talán kétszer-háromszor beszéltünk személyesen. Azt hiszem, gondosan igyekeztünk megfeledkezni a másik létezéséről.

Egyetlenegyszer mégis volt egy kínos pillanat. Ricsi talán tizennégy éves lehetett. Vera éppen Barcelonában dolgozott, és amikor egy este a gyereknek olyan súlyos rohama volt, hogy kórházba kellett vinni, Verának elfelejtettünk szólni. Én a betegágyban fogtam a fuldokló gyerek kezét, Gyula vidékről autózott vissza lóhalálában Pestre. Csak akkor jutott eszébe a volt feleségét értesíteni, amikor Ricsi már túl volt a nehezén. A telefonból kiszűrődött Vera kétségbeesett és dühödt kiabálása: „Amiatt a hülye p* miatt van az egész, igaz? Hogy elfelejted értesíteni a gyereked anyját! Hogy merészeled őt előrébb helyezni, ha Ricsiről van szó, mint engem?”

„A szülei meghaltak, testvére nincs, állandóan külföldön robotol. Csak Ricsi van neki. Egyszer majd megbánja, hogy ilyeneket mondott.”

Vera másnap valóban visszahívta Gyulát, és bocsánatot kért. Tőlem nem, csak a volt férjétől. A személyem szóba sem került sem akkor, sem később. Nem erőltettem a dolgot, igyekeztem az egészen túllépni. De azért mindig sajgott az emlék, szúrt, mint tüske a köröm alatt.

Ricsi úgy nőtt fel tehát, hogy van egy édesanyja és egy szívbéli jó barátja, aki történetesen az apjával él. Vera a Mami volt, én pedig Anna. Mindkettőnkhöz ragaszkodott, én pedig, ha néha mégis belém mart a féltékenység, üggyel-bajjal hárítottam. Talán Vera is érzett hasonlót, és – az említett esetet leszámítva – biztosan úgy tett, ahogy én. Nem adta többé jelét annak, hogy a gyereket ellenem hangolná. Igaz, visszafogta a barátságos gesztusokat is. Valószínűleg nagyon szégyellte magát a telefonjelenet miatt.

Ricsi asztmája a kezelések hatására tünetmentessé szelídült. Huszonöt éves most, hosszú évek óta egyetlen roham nélkül. Nézzük a törékeny fiút az oltárnál, és kicsit még mindig aggódunk, mintha a szemünk láttára olvadhatna el, ahogy a Nyugati Boszorkány az Ózban, ha víz éri.

A fiatal pár kijön a templomból. Konfettizápor, kurjongatás, tapsvihar. Jókedvűen integetnek, beszállnak az autóba, elmennek. A férjem ragyog, a pap elköszön, a vendégsereg kezd feloszlani. Néhány kézben megjelenik a pálinka, már gyúrnak az esti bulira. Engem is megkínálnak, elfogadom.

Vera, aki elfogódottan állt a templom előtt, és csak néhány emberrel váltott szót, egyszer csak odajön hozzám. Látom, hogy a könnyeivel küszködik.

- Csak annyit akartam mondani, hogy nagyon köszönöm, amit a fiamért tettél. – hadarja. – Köszönöm, hogy elvitted az iskolába, amikor én nem tudtam, hogy megcsináltad vele a leckét, amikor nem voltam ott, hogy segítettél, ha rohamai voltak. Hogy mindig mellette álltál. Sajnálom, amiket akkor a telefonban mondtam. Soha-soha nem fogom tudni neked ezt meghálálni.

Elszorul a torkom. Tudom, hogy Verából csak a rendkívüli helyzet csalta elő az érzelmes szavakat: ha nincs ez a váratlanul jött esküvő, minden marad a régiben. Mégis meghatódom.

– Nagyon szeretem Ricsit. – válaszolom. – Én köszönöm, hogy vele lehettem.

Vera mosolyog, közelebb lép, és magához szorít. Az érzelemkitörés zavarba hoz, de visszaölelem. A férjem udvariasan úgy tesz, mintha semmit nem látna.

Vera csak lassan enged el, mintha tizenöt évért akarna törleszteni. Megtörli a szemét.

- Asszem, átadom majd neked a táncot Ricsivel. Iszonyú béna vagyok, szívességet tennél vele.

Elröhögjük magunkat. Megint a kezünkbe kerül a pálinka, meghúzom, Vera kezébe nyomom, ő is iszik. Most valahogy annyira természetes az egész, mintha az eddigi évek egészen más hangulatban teltek volna.

Mind a ketten anyák vagyunk. És van egy közös fiunk. Ez örökre összeköt.