Borítókép: Egy felmondás története Forrás: pixabay.com/pexels

Egy felmondás története

A pedagógus tényleg különleges, kihalással fenyegetett emberfajta. Illik és legtöbbször lehet is csodálni azért, amit a gyerekeink érdekében tesz „félpénzért”. Ám ha van rá mód, utálni is divat, például amikor soron kívül kap oltást. De mi történik, ha valaki „lelép”? Erről mesél nekünk Zoltán, aki egy félfordulattal pedagógusból oktató lesz.

Életre szóló hivatás

Valamiért a tanárt úgy képzeljük el, mint mestert, aki egyben önfeláldozó, odaadó, hűséges, jóságos figura. Nagytudású, széles látókörű, 3D-ben művelt ember, a saját személyiségét alárendeli a diákjainak, hovatovább feladja, ha muszáj. Senkit nem zavarnak a paradoxonok, amik ebben a képben rejlenek. A mester követel is, és előfordul, hogy cseppet sem jóságos (lásd: Whiplash). Az interdiszciplinárisan nyitott személyiség pedig jobbára nem adja fel önmagát – éppen hogy tanítványait próbálja magához hasonlóvá tenni (lásd: Holt költők…).

Az is megér egy misét – bocsánat, leckét! – , hogy miért gondoljuk a tanárságot életre szóló hivatásnak. Ok nélküli, megkérdőjelezhetetlen, mégis kollektív túlidealizálási mámorba süppedve azt képzeljük, hogy a tanár az tanár, amíg csak él. 0-24-ben, 40-50 éven át. Igaz, csak évi 10 hónapban. Hallunk egy többgenerációs tanárcsaládról, ahol nagyszülők, szülők, gyerekek mind-mind tanárok, és csettintünk, hogy „ez igen, ez szép”. Elvégre aki egyszer pedagógus lesz, egész életében a hivatásának szenteli magát. Éppen erre a közhelyes tipizálásra játszik rá a hangzatos „életpályamodell” kifejezés is.

A forgó pont

Pedig a tanárság is egy szakma. Mint az ács vagy az eladó. Nincs abban semmi furcsa, hogy hogy egy ács asztalossá képezi magát, majd bútorokat készít, végül elismert dizájner lesz. Olyan is volt már, hogy az eladó előbb pénztáros, aztán üzletvezető, utóbb kis forgolódással áruházlánc-tulajdonos lett. De nem csak szakmán belül lehet pörögni. Lehet a jogász stylist, a bokszoló tévés műsorvezető és a bankigazgató sportszövetségi elnök.

Csak a tanár marad mindig tanár. Maximum munkaközösségi vezető, esetleg igazgatóhelyettes lesz belőle. Hiába perdül-fordul, mindig egy helyben marad. Aki pedig pályát módosít, vagy – ó borzalom – elhagyja a hivatást, az kap hideget-meleget. „Láttam pár ilyet, sőt velem is megtörtént” – mondja Zoltán, és mesélni kezd.

Kígyó, béka, tücsök, bogár

Pályakezdő voltam, lecsapott rám egy igazgató. Ez még a kilencvenes évek elején történt, de úgy látszik, már akkor is tanárhiány volt. Az igazgatónő mindent megtett, hogy jól érezzem magam a suliban. Sőt otthon, mert még lakást is intézett nekem. Az iskolának volt egy nyelvtagozatos osztálya, akkor még kísérleti jelleggel. (Ma már ezer hasonló van.) Az első ilyen osztály osztályfőnökévé lehettem volna két év tanítás után. Ekkor mondtam fel. Teljes pályaelhagyás. Nem tagadom, pénzt akartam keresni. Gyűlöltek. Hitszegőnek tartottak. Pedig ha belegondolunk, nem olyan nagy dolog, hogy egy 25 éves fiatal keresni akar egy kis lóvét. Bármilyen más szakmában természetes. Itt nem. Elvégre nem erre esküdtél.

Mindenféle legendák keringtek, hogy az új helyemen mennyi a fizu. Hogy csak addig voltam a suliban, amíg ennek vagy annak a fiúja voltam, stb. Ez van. Kellettek a mesék. Józan ésszel senki nem volt hajlandó elfogadni, hogy akkor még nem akartam elköteleződni – márpedig az osztályfőnökség azt jelentette volna.

Manapság is előfordul, hogy egy fiatal munkába áll a tanáriban, de két év után nem akarja megcsinálni a Pedagógus 1 minősítési eljárást. Vagy megcsinálja, de aztán inkább elmegy az apja kerámiaműhelyébe segédnek. Ilyenkor a kollégák hasonló sztorikat gyártanak, kinézik maguk közül a felmondási idő alatt, stb. Csak talán kevésbé hevesek a reakciók. Az én huszonéves énem biztatná az elmenőket. A mai énem pedig elvállalja a helyettesítéseket.

Gyorsításhoz visszavált

Hagyjuk a személyes oldalt, maradjunk annyiban, hogy családi okokból hagytam el a versenyszakmát 14 év után. Érdekes volt nézni az iskolaigazgatók fejét, akikkel interjúztam, hogy újra tanár legyek. „Mit akar ez?” – volt rájuk írva. „Itt valami nem stimmel. Biztos igazgató akar lenni!” „Minek hagyja ott a zsíros állását? Valószínűleg bolond.”

Volt, aki még érvényben lévő, de már leállított kötelező továbbképzésre hivatkozva utasított el. Ürügynek jó, hiába nem kell a következő tanévtől. Passz. Volt, aki hosszasan karattyolt, aztán mondta a jól bevált sablont: „Majd értesítjük.” Passz. És volt, aki csak rápillantott az önéletrajzomra, majd visszadobta (szó szerint!). „Nem kolléga!” – így, nyersen. Még le sem ültem. Passz, passz, passz.

Innen is üzenem: de, kedves igazgatónő, kolléga vagyok, 12 éven át nagyon is kolléga voltam. Érdekes, hogy bebizonyosult: a tanári pálya/szakma egyik irányban sem könnyen átjárható. Vannak a társadalmi tévképzetek, de van a belső, katedrán kötött szövetség is, ami nem enged be akárkit.

Végül összefutottam egy olyan igazgatóval, aki azt mondta: „A sokoldalúság színesíti az iskolát.” Gondolhatja az olvasó, hogy jó közösségbe kerültem, ha 12 évig ebben az egy iskolában maradtam.

Maradni kell

Nem a gyerek az egyetlen dolog, ami miatt megéri. De a gyerek a legfőbb ok. És akkor rögtön pontosítsunk: a gyerekek. Mind a 70-80, akivel egy tanév alatt találkozol. Mind a kábé két és félezer, akivel 10 év alatt foglalkozol. Szóval nagyjából 2500 érved biztosan van 10 év után, hogy maradj.

De előfordulhat az is, hogy jó közösség alakul ki – mint minden munkahelyen. A tanári sem feltétlenül szakbarbár ellenségeskedők gyülekezete, mint azt oly sokan gondolják. Sőt. Nekem segítettek, de szabad kezet is adtak. A kötelezőt is hoznom kellett, az eredményeket is, mégis úgy éreztem, közben alkothatok. Hazudnék, ha nem árulnám el, hogy tanárnak lenni édes, felemelő, sikerekkel teli élmény is lehet. Éppúgy, mint bármilyen más szakma, ha szereted azt, amivel, akivel foglalkozol.

De…

Semmi nem tart örökké. Kiábrándítóan elcsépelt frázis. Kár, hogy igaz. Mikor átszervezik az oktatást, mikor túlterhelik a tanulókat, mikor központosítják a gondolkodást, mikor minden döntésjoguktól megfosztják az igazgatókat – bocsánat, intézményvezetőket –, akkor… Nos, akkor a legjobb közösség is megbomlik. És életbe lép a régi, jó öreg szetereotípia: a tanár az tanár egy életen át, nem ugrál, hanem húzza a szekeret, nem panaszkodik, hanem szolgál, végzi a dolgát. Erre esküdött fel. Kérdezem a tanártársaimat: valóban erre esküdtünk?

Ilyesféle válaszokat kaptam: „Ki kell várni, amíg jobb lesz.” „Mit tehetnénk? Ezzel kell megbirkózni.” „Már csak a nyugdíjamat várom.” „Ha mi nem csináljuk, ki fogja?”

Minden válasz alapja az egész életre szóló hivatás filozófiája. És egyik válasz sem hoz mozgásba semmit. Abbahagytam a kérdezősködést. Megéreztem, hogy ami eddig erényem volt – hogy kívülálló vagyok –, az most idegenkedést, ellenérzést gerjeszt.

Anno az a nyers diri rosszul fogalmazott: „Maga nem pedagógus.” Ezt kellett volna mondania. Akkor most részben egyet tudnék vele érteni. Ugyanis nem vagyok egy helyben pörgő-forgó, mégis mozdulatlan pont. Nem tudom teljesen feladni magam.

Így jutottam el oda, hogy elhagyom azt a közösséget, ami befogadott, ahol tizenkét éve elköteleződtem.

Pedagógus, tanár, oktató, hazug

Az élet kínált egy lehetőséget, amit szerencsére felismertem. Közoktatásban dolgozó pedagógusból szakképzésben dolgozó oktató lehetek. Mindkettő tanár, de azért nagyon másképp néz ki. A velocipéd is kerékpár, de nem bicikli, ugyebár.

A fentiekből jól látszik, hogy amikor megéreztem a vég kezdetét, pontosan tudtam, hogy mindenfélének el fognak mondani, mindenféléket visszahallok és tapsot biztos nem kapok, bármit tettem is le a katedrára. Aki másik iskolába megy, az hálátlan.

Aki elhagyja a pályát, az hűtlen. Én egy csapásra mindkettő lettem. Ezért hazudtam, hogy magamat megkíméljem.

Hazudtam a vezetőknek, igazgatónak, helyettesnek. Azt hazudtam, hogy együttműködöm. Nem volt nehéz, ez már rég nem az a nyitott, értő gárda, aki annak idején felvett.

Hazudtam a kollégáknak. Azt hazudtam, hogy a következő tanévben ezt vagy amazt fogom csinálni. Csak kérésekre bólintottam, de hagytam, hogy azt higgyék, úgy lesz.

Hazudtam a szülőknek. A gyerekeik jövőjéről mondtam dolgokat, néha úgy tettem, mintha én magam is szerepelnék benne.

És legfőképp hazudtam a gyerekeknek. 10-13 éveseknek. Az egyikért úgy küzdöttem, hogy ne bukjon meg matekból, mintha még jövőre is számíthatna rám. A másikkal beszélgettem az otthoni bajokról, mintha még a következő évben is fordulhatna hozzám. És úgy általában úgy tettem, mintha ott lennék mindig, amíg csak élek, 0-24-ben, igaz, csak évi 10 hónapon át.

Komoly ballaszt. Pedig csak tettem a dolgom, igyekeztem helyesen cselekedni a maradék időben.

Nem fog a fék

Az idén én is elballagtam a nyolcadikosokkal. Végleg kipakolom a szekrényeimet – nem csak azért, mert új terembe tesznek. Elhagyom a gyerekeket, hogy tinédzsereket oktassak.

Dehogy tenném, ha nem ilyen lenne a rendszer. Ám végül be kell látnom: nem vagyok pedagógus. Csak egy tanár. Letérek a pályáról.

Olvass tanári és diákvéleményeket a galériában!