JoyNapok logo
Elérhető az Éva legújabb száma most JOY-napok kuponfüzettel!
0 nap 0 óra 0 perc

Olvasói levél: Covid-pozitív vagyok, mégis be kellett mennem dolgozni

Borítókép: Olvasói levél: Covid-pozitív vagyok, mégis be kellett mennem dolgozni Forrás: Getty Images
Felkavaró olvasói levél Lindától (ami természetesen álnév).

Nem merem elárulni, hol dolgozom, mi több, még a munkakörömet sem vállalom írásban. Félek ugyanis, hogy ha a vezetőség magára ismer, azonnal kirúgnak. Gyávaság? Lehet, de három gyereket nevelek egymagam: én vagyok az, aki nem veszítheti el a munkáját. A történet, amit megosztok az olvasókkal, nagyrészt igaz, csak néhány elemet változtattam meg benne a felismerhetetlenség kedvéért. Biztos vagyok ugyanis benne, hogy nem egyedül járok ebben a cipőben.

A harmincas éveim végét taposom. A férjem hét évvel ezelőtt halt meg balesetben, teljesen váratlanul. Nem volt lehetőség rá, hogy rendesen meggyászoljam, a gyerekeink ugyanis kicsik voltak akkor, sebesen talpra kellett állnom, hogy el tudjam látni őket. Otthagytam hát kényelmes, nagyon szeretett, de közepesen fizető munkámat, és beleálltam a versenyszférába. Nem volt könnyű menet, de nem zuhantam le, sikerült megkapaszkodnom az éles sziklákon, és bármennyire megsebezték a kezemet, én kitartottam. Az évek alatt beilleszkedtem, jól csináltam a dolgomat, úgyhogy előléptettek, egyre jobban kerestem, és bár – nem kertelek – utálom azt, amit csinálok, a gyerekeim miatt szemet hunyok az érzés fölött. Nálunk ugyanis nincsenek nagyszülők, nincsenek gazdag nagybácsik, nincs menő családi háttér. A férjem után csak egy kis garzonlakás maradt nekünk, kis túlzással tehát mind a három srác abból vág majd neki az életnek, amit most és a jövőben előkaparok a számukra.

Amikor beütött a vírus, a cégem fő emberei is megriadtak. Home office-ra küldték a dolgozókat, köztük engem is. Mivel a gyerekek már középiskolába jártak, számomra annyira nem volt megterhelő a karantén, mint sok kisgyermekes családnak. A fiúk ráadásul kedvesek, együttműködők, jól tanulnak, nincs velük semmi extra gond, úgyhogy szinte megszerettem ezt az időszakot. Én a kisszobában tettem a dolgomat, ők a saját sarkukban. A munkámat ugyanolyan hatékonyan végeztem otthonról, mint az irodában.

Lelkiismeretes állampolgárként viszonyulok a járványkezeléshez is. Időben felvettem az oltásokat, azóta már a harmadikat is megkaptam. A kollégáim többsége szintén így tett. Arra a döntésre azonban nem számítottunk, amit a cég hozott meg novemberben, és hivatalosan persze nem kötött az orrunkra.

Az egyik délelőttön a kollégám felháborodottan csörtetett be az irodába. Tőle tudtam meg, hogy hiába minősül kontaktszemélynek – a felesége covidos -, a jelenlegi protokoll szerint ugyanúgy be kellene járnia dolgozni. A cégnek egyébként semmibe nem kerülne, hogy kifizesse a tesztjét, de persze nem akarják. Tessék szépen jönni, mondták neki. És ne szórja el a pénzét patikai gyorstesztekre.

A kollégám azonban nem hallgatott rájuk – igaz, nincsenek gyerekei. Megcsináltatta a gyorstesztet, aztán bejelentette a háziorvosának, hogy pozitív. És nem is jött dolgozni három hétig. Ahogy kell.

Már ez is kemény történet volt, de az igazi sokk akkor ért, amikor én fertőződtem meg.

Eldugult a fejem, állandóan fújtam az orromat, a szemeim kicsit bevörösödtek. A legnagyobb fiam szerint ezek a delta variáns tipikus tünetei. Okulva a kollégám esetéből nem szóltam a főnököknek, csak megvettem a patikai gyorstesztet, és tizenöt perc alatt megtudtam belőle, hogy fertőzött vagyok. Úgyhogy felhívtam a főnököt, és a következő párbeszéd zajlott le köztünk:

-Oh. Tüneteid vannak?

-Igen.

-Mik?

-Orrdugulás, viszkető szem.

-Ennyi?

-Körülbelül igen.

-Jól emlékszem, hogy te felvetted az oltásokat, ugye?

-Igen, de a harmadikat csak egy hete. Az még kevés.

-Nem baj. Úgyis csupa oltottal érintkezel. Gyere be holnap.

-Mi?

-Gyere be nyugodtan. Alig van tüneted, akár allergia is lehetne. A közvetlen kollégáid mind be vannak oltva, szóval senki nincs veszélyben. Esetleg, ha közel mész valakihez, vegyél fel maszkot.

Köpni-nyelni nem tudtam. A higgadt, szabálykövetőnek hitt főnök arra utasít, hogy fertőzöttként menjek be dolgozni.

Az első gondolatom az volt, hogy felháborodva utasítom vissza. Azután eszembe jutottak a gyerekeim. Még csak gimnáziumba járnak. Hogy biztosítom nekik a gondtalan egyetemi éveket, ha elveszítem az állásomat?

Nyeltem tehát egy nagyot, és másnap bementem. Amikor a kollégáim kérdezték, miért viselek maszkot, csak a kontaktszemély-megvallásig merészkedtem. Nem mertem nekik megmondani, hogy rólam van szó, és rettenetes bűntudatom volt.

A gyorsteszt egy hét múlva lett negatív. Addig szinte maszkban is aludtam, és néha elsírtam magam a meghasonlottság érzésétől. Soha nem hittem volna, hogy ekkora megalkuvásra vagyok képes. Annyira rosszul éreztem magam, hogy végül megtörtem, és elmeséltem a történetet az egyik kolléganőmnek, akiben megbíztam. Nagyot nézett.

-Téged is? Azt hittem, én vagyok az egyetlen szerencsétlen, akit covidosan berendeltek dolgozni!

Nézd meg, milyen munkakörökre hirdet állást a királyi család!