Harminckilenc éves vagyok. Egy hipermarket eladójaként dolgozom. Apró garzonlakásomat Lalival, az ékszerteknőssel osztom meg. Az emberekkel nem barátkozom. Nem járok sehova. Alig szólalok meg. Csendben szenvedek attól, ami régóta nyomja a lelkemet. Aminek a következményeivel máig együtt élek.

Korábban mást csináltam, máshogyan éltem. Volt munkám, amit mindennél jobban szerettem. Volt férjem. Volt fiam. Szép házban éltünk a fővárosi agglomerációban. Mindenki minket irigyelt. Kedves szomszédokkal körbevett, barátságos, tágra nyílt kapujú mézeskalács házacska volt az otthonunk. Átjárt hozzánk boldog-boldogtalan, és mi mindenkit szívesen fogadtunk. Bélát. Tibit. Simont. Pétert. Zsuzsát. Lillát. Krisztit. Barátok a régi fővárosi életből, új ismerősök a lila akácos szemközti portáról. Posztkamasz, félhippi létezésünk remekül megfért a jó munkával és a klasszikus gyerekneveléssel.

Dénes tizenegy éves kora körül kezdett különösen viselkedni. Addig átlagos kisfiú volt, jeles tanuló, barátkozó természetű, jól kijött a gyerekekkel és a felnőttekkel is, mindig lelkesen szaladgált az összejöveteleinken. De egyszer csak bezárkózott a szobájába. A jegyei látványosan leromlottak. Depressziós tünetek mutatkoztak rajta.

El nem tudtam képzelni, mi történt. Próbáltam kifaggatni. Dini, bánt valaki a suliban? Nem kedvesek a tanárok? Bajok vannak az osztálytársaiddal? Makacsul rázta a fejét. Ez sose volt rá jellemző, ahogy a hallgatás sem. És mostantól leginkább hallgatott.

A bulik folytatódtak, de Dini már nem akart kijönni, hogy elbeszélgessen a barátainkkal, játsszon a gyerekeikkel. A férjem néha kiparancsolta a szobájából. Miért erőlteted, kérdeztem. Muszáj kijönnie a lyukból, válaszolt. Nem tesz neki jót, hogy folyton odabent gubbaszt.

Dini azonban nemhogy nem javult, de egyre rosszabbul nézett ki. Lefogyott. Sápadttá vált. Beszéltem az osztályfőnökével, a tanáraival, még az egyik kis barátját is felhívtam. Senki nem tudott semmiről. Látták, hogy a gyerek bajban van, de nem avatta őket a bizalmába. Azt hitték, Dini otthoni gondok miatt ilyen, például válunk az apjával vagy ilyesmi.

Betöltötte a tizennégyet. Három éve láttam a jeleket. Három év. És üvegbúrában éltem. A szép házam és kertem, a férjem és a jó munkám búrája alatt. A fiam eltávolodott tőlem, tőlünk, kisodródott a búra biztonsága alól, és én nem fogtam meg a kezét. Egyre mélyebbre zuhant a szakadékba, miközben én a szomszédokkal nyakaltam a drága vörösbort az akácfáink és a rózsabokraink társaságában.

Az utolsó hetekben rosszul aludtam, sokat forgolódtam, mintha megéreztem volna, hogy valami szörnyűség van készülőben. Dini nem jött ki a szobájából. Ha benyitottam, csak ült és nézett maga elé, vagy a számítógép előtt ült és játszott. Még ekkor se hívtam pszichológust, pedig a fizetésünkből harmincat is megengedhettünk volna. Azt gondoltam, hogy majd minden rendbe jön magától.

Vasárnap volt. Az egyik szokásos szomszédbuli után sokáig aludtunk a férjemmel. Másnaposan ébredtem, elmúlt tizenegy is. Dini nem volt a szobájában. Nem indultam azonnal a keresésére, nem volt szokatlan, ha eltűnt néhány órára. De délután se került elő. Négy körül csengettek. Két rendőr állt a kapu előtt, és a fejemben azonnal a helyükre kerültek a mozaikok.

Egy szempillantás alatt változott meg minden. Egyetlen kényszeres gondolat járt a fejemben hónapokon át. Megmenthettem volna a gyerekemet. Ha kitartóbb vagyok, ha erősebben követelem a válaszokat, minden másképp alakul. De nem tettem. Hagytam, hogy Dini a csendet válassza, mert fontosabb volt számomra az illúzió, a békés, vidám családi élet délibábja, amibe a fiam már nem illett bele.

Az egyik szomszéd, akit éveken át sokszor láttunk vendégül, etettünk, itattunk, Dini halála után összepakolt és lóhalálában tűnt el a környékről. Ekkor állt össze minden, a sok apró jel a képünkbe bámult, amiről addig nem vettünk tudomást. Elöntött minket a düh, a gyűlölet, mégsem akartuk megkeresni. Nem akartuk kérdezgetni, megbüntetni, szembesíteni a tettével. Féltünk a közvéleménytől, ami majd elítél minket, legfőképp engem, amiért nem vigyáztam jobban a gyerekemre. Nem akartam tudni a részletekről, nem akartam elképzelni, mi mindenen kellett keresztülmennie Dininek.

Azt hiszem, hibáztattam őt a vakságáért, amiért nem volt jobb, mint én. Abbahagytam a munkát, mert nem tudtam többé koncentrálni rá, a férjemmel pedig hamarosan elváltunk. Nem kértem a ház feléből. A szüleimtől örökölt kis garzonban húztam meg magam a külvárosban. Elmentem egy hipermarketbe dolgozni. Lemondtam a finom ételekről és italokról. Nem utaztam sehova, nem barátkoztam senkivel. Egyedül élek Lalival, az ékszerteknőssel. Így büntetem önmagam.

A legborzalmasabb az egészben az, hogy Dini még hónapokig velem volt, miután meghalt. Éreztem az illatát, hallottam a nevetését, amikor az ágyban feküdtem az elsötétített szobában, és az arcomra száradtak a könnyeim. Aztán magamra hagyott. És ezt nem tudom neki sohase megbocsátani.

5 jel, hogy a depresszió átveszi az irányítást az életed felett