Borítókép: Büntetem magam azért, amit a fiam ellen követtem el Forrás: Getty Images (Kittiphan Teerawattanakul / EyeEm)

Büntetem magam azért, amit a fiam ellen követtem el

Timi becsukta a szemét és a fülét, és ezért most nagy árat kell fizetnie.

Harminckilenc éves vagyok. Egy hipermarket eladójaként dolgozom. Apró garzonlakásomat Lalival, az ékszerteknőssel osztom meg. Az emberekkel nem barátkozom. Nem járok sehova. Alig szólalok meg. Csendben szenvedek attól, ami régóta nyomja a lelkemet. Aminek a következményeivel máig együtt élek.

Korábban mást csináltam, máshogyan éltem. Volt munkám, amit mindennél jobban szerettem. Volt férjem. Volt fiam. Szép házban éltünk a fővárosi agglomerációban. Mindenki minket irigyelt. Kedves szomszédokkal körbevett, barátságos, tágra nyílt kapujú mézeskalács házacska volt az otthonunk. Átjárt hozzánk boldog-boldogtalan, és mi mindenkit szívesen fogadtunk. Bélát. Tibit. Simont. Pétert. Zsuzsát. Lillát. Krisztit. Barátok a régi fővárosi életből, új ismerősök a lila akácos szemközti portáról. Posztkamasz, félhippi létezésünk remekül megfért a jó munkával és a klasszikus gyerekneveléssel.

Dénes tizenegy éves kora körül kezdett különösen viselkedni. Addig átlagos kisfiú volt, jeles tanuló, barátkozó természetű, jól kijött a gyerekekkel és a felnőttekkel is, mindig lelkesen szaladgált az összejöveteleinken. De egyszer csak bezárkózott a szobájába. A jegyei látványosan leromlottak. Depressziós tünetek mutatkoztak rajta.

Nem vettem észre semmit. Vagy csak nem akartam észrevenni?

El nem tudtam képzelni, mi történt. Próbáltam kifaggatni. Dini, bánt valaki a suliban? Nem kedvesek a tanárok? Bajok vannak az osztálytársaiddal? Makacsul rázta a fejét. Ez sose volt rá jellemző, ahogy a hallgatás sem. És mostantól leginkább hallgatott.

A bulik folytatódtak, de Dini már nem akart kijönni, hogy elbeszélgessen a barátainkkal, játsszon a gyerekeikkel. A férjem néha kiparancsolta a szobájából. Miért erőlteted, kérdeztem. Muszáj kijönnie a lyukból, válaszolt. Nem tesz neki jót, hogy folyton odabent gubbaszt.

Dini azonban nemhogy nem javult, de egyre rosszabbul nézett ki. Lefogyott. Sápadttá vált. Beszéltem az osztályfőnökével, a tanáraival, még az egyik kis barátját is felhívtam. Senki nem tudott semmiről. Látták, hogy a gyerek bajban van, de nem avatta őket a bizalmába. Azt hitték, Dini otthoni gondok miatt ilyen, például válunk az apjával vagy ilyesmi.

Betöltötte a tizennégyet. Három éve láttam a jeleket. Három év. És üvegbúrában éltem. A szép házam és kertem, a férjem és a jó munkám búrája alatt. A fiam eltávolodott tőlem, tőlünk, kisodródott a búra biztonsága alól, és én nem fogtam meg a kezét. Egyre mélyebbre zuhant a szakadékba, miközben én a szomszédokkal nyakaltam a drága vörösbort az akácfáink és a rózsabokraink társaságában.

Az utolsó hetekben rosszul aludtam, sokat forgolódtam, mintha megéreztem volna, hogy valami szörnyűség van készülőben. Dini nem jött ki a szobájából. Ha benyitottam, csak ült és nézett maga elé, vagy a számítógép előtt ült és játszott. Még ekkor se hívtam pszichológust, pedig a fizetésünkből harmincat is megengedhettünk volna. Azt gondoltam, hogy majd minden rendbe jön magától.

Vasárnap volt. Az egyik szokásos szomszédbuli után sokáig aludtunk a férjemmel. Másnaposan ébredtem, elmúlt tizenegy is. Dini nem volt a szobájában. Nem indultam azonnal a keresésére, nem volt szokatlan, ha eltűnt néhány órára. De délután se került elő. Négy körül csengettek. Két rendőr állt a kapu előtt, és a fejemben azonnal a helyükre kerültek a mozaikok.

Egy szempillantás alatt változott meg minden. Egyetlen kényszeres gondolat járt a fejemben hónapokon át. Megmenthettem volna a gyerekemet. Ha kitartóbb vagyok, ha erősebben követelem a válaszokat, minden másképp alakul. De nem tettem. Hagytam, hogy Dini a csendet válassza, mert fontosabb volt számomra az illúzió, a békés, vidám családi élet délibábja, amibe a fiam már nem illett bele.

Az egyik szomszéd, akit éveken át sokszor láttunk vendégül, etettünk, itattunk, Dini halála után összepakolt és lóhalálában tűnt el a környékről. Ekkor állt össze minden, a sok apró jel a képünkbe bámult, amiről addig nem vettünk tudomást. Elöntött minket a düh, a gyűlölet, mégsem akartuk megkeresni. Nem akartuk kérdezgetni, megbüntetni, szembesíteni a tettével. Féltünk a közvéleménytől, ami majd elítél minket, legfőképp engem, amiért nem vigyáztam jobban a gyerekemre. Nem akartam tudni a részletekről, nem akartam elképzelni, mi mindenen kellett keresztülmennie Dininek.

A férjem és én soha többé nem beszéltünk a fiunkról. Mintha nem is létezett volna.

Azt hiszem, hibáztattam őt a vakságáért, amiért nem volt jobb, mint én. Abbahagytam a munkát, mert nem tudtam többé koncentrálni rá, a férjemmel pedig hamarosan elváltunk. Nem kértem a ház feléből. A szüleimtől örökölt kis garzonban húztam meg magam a külvárosban. Elmentem egy hipermarketbe dolgozni. Lemondtam a finom ételekről és italokról. Nem utaztam sehova, nem barátkoztam senkivel. Egyedül élek Lalival, az ékszerteknőssel. Így büntetem önmagam.

A legborzalmasabb az egészben az, hogy Dini még hónapokig velem volt, miután meghalt. Éreztem az illatát, hallottam a nevetését, amikor az ágyban feküdtem az elsötétített szobában, és az arcomra száradtak a könnyeim. Aztán magamra hagyott. És ezt nem tudom neki sohase megbocsátani.

5 jel, hogy a depresszió átveszi az irányítást az életed felett