Borítókép: Az Unicef podcastjának vendége, Pokorny Lia: „Gyermekkoromban azt tanultam meg, hogy bármikor véget érhet minden.” Forrás: Unicef Magyarország

Az Unicef podcastjának vendége, Pokorny Lia: „Gyermekkoromban azt tanultam meg, hogy bármikor véget érhet minden.”

„Tehetséges, sziporkázó, elgondolkodtató, mély és szórakoztató” – Pokorny Lia színésznőről, akinek nem csak az alakításait, de a hangját is nagyon szeretem, mindez egyszerre jut az eszembe, felidézve a vele kapcsolatos színházi élményeimet. Van egy fia, Misi, akit nagyon szeret. És tulajdonképpen a magánéletéről ennyit, a gyermekkoráról pedig szinte semmit nem tudok. Ám mire a vele készült beszélgetés végére érek, sokkal jobban értem és érzem az embert, a nőt és az édesanyát, és legszívesebben megölelném a gyötrődő gyermeket is, aki egykor volt.

Az Unicef „Így lettem” című podcast-beszélgetésének házigazdája Mészáros Antónia, akire korábban közéleti műsorok kemény, olykor talán kérlelhetetlen kérdezőjeként emlékezhetünk, de 4 évvel az utolsó műsora után ez a beszélgetés valami egészen más. A 10 részből álló első évadban igazán mélyre ható történeteket, könnyeket fakasztó emberi dilemmákat, érdekes sorsokat ismerhetünk meg.

Bár rengeteg interjút adott már Lia, a gyerekkoráról eddig csak nagyon keveset mesélt. Azt például sokan nem is tudják róla, hogy a teljes neve Aurélia. „Huszonéves koromig az Aurélia nevet használtam és nem azért lettem Lia, mert a valódi keresztnevemmel problémám lenne, hanem mert a színházban ezt tanácsolták a furább hangzású teljes nevem helyett.”

Lia vidám, szerető családba érkezett, de a gyermekkora nem telt felhőtlenül. Édesapjával sokat beszélgetnek erről és legutóbb Lia édesapja elmondta, hogy bizony ma már sok mindent másként csinálna:

„Édesapám azt bánja a legjobban, hogy nem volt eleget a családjával. Vezető pozícióban dolgozott és ez elégedettséggel töltötte el, miközben nagyon meg is terhelte őt lelkileg, emiatt mindig vibrált, tele volt feszültséggel és ezt mindig hazahozta.”

Lia édesapja lelkiismeretes, szorgalmas ember, de rendkívül könnyen megsértődik. Ez a színésznő gyermekkorára többszörösen is rányomta a bélyegét:

„Egy-egy munkahelyén, amikor úgy érezte, hogy betelt a pohár, ha valaki megbántotta az önérzetét, vagy megsértette, akkor otthagyott csapot-papot és nekünk költöznünk kellett. Így lett igazi vándoréletünk.”

Forrás: Unicef Magyarország

Hogyan hatott ez a rengeteg költözés a kislány Liára? Milyen védekező mechanizmusokat indított ez el benne, amelyek negatív hatásaitól a mai napig szenved? Nézd meg, mit mesél erről!

Liának, gyermekkorából, a sok költözés ellenére számos fantasztikus élménye is maradt:

„Nagyon vadregényes helyeken is éltünk, a költözések között pedig gyakran a nagyszüleimnél laktunk. Amikor apukám egy turistaházat vezetett a Mátrában, az erdő közepén laktunk, az fantasztikus volt, hatalmas szabadságot adott.”

Lia és kisöccse Mátraházán egy olyan iskolába járt, ahol egy tanteremben tanult együtt négy osztály és mindannyiuknak volt egy közös tanító nénije, mivel kevés volt a gyerek.

„3 kilométerre volt az iskola és az öcsémmel egyedül jártunk haza, mert a szüleink dolgoztak, az öcsém elsős volt akkor, én pedig harmadikos.”

A sok költözés miatt Liának az iskolái is állandóan változtak és volt, amikor úgy össze voltak zavarodva az öccsével, hogy nem tudták, hol van az otthonuk:

„Emlékszem, amikor Visegrádon kijöttünk az öcsémmel a suliból és elindultunk volna haza, fogalmunk sem volt, hogy az merre van. Késő délután ott bolyongtunk, és furcsa ürességet éreztünk.”

Mire vágyott legjobban a két gyerek, ami egész gyermekkorukban nem adatott meg és aminek megszerzése Lia egyik fő életcélja lett? Mitől fosztotta meg őket az állandó költözés és változás? Nézd meg, mit mesél erről Lia!

Miközben Lia életében minden változott, az unokatestvérei voltak azok, akik kapaszkodót jelentettek számára:

„Azért is számítottak kuriózumnak, mert nem voltak ideiglenesek, ők mindig visszatértek az életünkbe nem csak rokonként, de barátként is. Hozzájuk nagyon szerettem menni, mert stabilitást adtak és kapaszkodót, hogy mégis van olyan az életben, ami nem múlik el.”

Dömösön 17 évet élt a család, Lia azonban mégis némi fájdalommal a hangjában mesél erről az időszakról:

„Hiába éltünk ott sokáig, az átmenet-érzésem megmaradt. Talán ez azért volt, mert a ház, amiben laktunk soha nem készült el, mindig „félkész” maradt.”

Liáéknak nem volt sok pénzük és egy karácsonyuk emiatt különösen szomorúra sikeredett. Miért érzett fájó szégyent Lia, ami miatt még az osztálytársait, barátait sem hívta meg soha az otthonukba? És milyen emlék hatására fut rajta végig a mai napig a hideg? Nézd meg!

Lia életében a nagymamáknál töltött időszakok jelentettek igazi töltődést:

„Amikor a nagyszüleimhez mentünk nyaralni, az maga volt a csoda! Imádtam ott lenni és finomakat enni. A gyermekkorom ízeit és azokat a nyári emlékeket a mai napig őrzöm. Szerettem a vidéki hangulatot, a piacra járást és az árokparton királylányosat játszani. És mindig szerelmes voltam.”

A nagyszüleinél történt meg az az esemény is, amelynek hatására a kis Lia elhatározta, egy nap ő is színész lesz. Mi volt ez a meghatározó élmény, ami megpecsételte a kislány sorsát? Nézd meg!

Lia az életét két nagy szakaszra osztja:

„Érdekes módon a gyermekkoromat átmeneti életnek éreztem. Olyan volt, mint egy Csipkerózsika-álom, de tudtam, hogy egyszer majd felébredek és elkezdem élni az igazi életemet. Készültem rá.”

Persze a sors bőven tartogatott még kihívást Lia számára. Bármennyire is vágyott például igazi otthonra, az még váratott magára. Viszont a nehézségek közepette jött rá, hogy mindennek oka van:

„Érdekes, hogy vannak azok a minták, amelyeket le akarsz rakni, de nem megy, mert azok a mintáid, és nincs más helyettük. Nincs más választásod, kőkeményen szembe kell nézned velük. Én ezért hiszek a terápiában, mert annyi mindent segít megérteni, hogy mi, miért történt. Ez az én munícióm, ami nem csak a hiányról szól, hanem arról is, hogy nem véletlenül váltam azzá, aki vagyok, arról, hogy a szüleim érzelmi örökségéből és ezekből a helyzetekből én mit hozok, mit raktam össze. Azt, hogy az lettem, ami, azt mind ennek köszönhetem.”

S hogy mi volt a legfontosabb érték Lia számára, hogyan küzdött meg azért, hogy ő már azt adhassa át a kisfiának, amit ő maga kisgyerekként nem kaphatott meg? Elmondja!

Lia színészi karrierje a Pinceszínházzal kezdődött, ahová úgy vették fel, hogy mindössze három verset tudott:

„Elmentem felvételizni és felvettek, pedig mindössze három verset tudtam. Máig nem értem, miért. Akkor éreztem azt, hogy egy új világ nyílik meg előttem és megdöbbentett, hogy eddig ezt miért nem csináltam, hiszen ez az én életem, ez az én történetem.”

Lia a Színművészeti felvételijén kétszer is kiesett, mégis úgy érezte, hogy neki ez az útja, ezt kell csinálnia, nincs B verzió. Nem értette, hogy ha zsigerileg érzi, erre született, akkor miért nem sikerült bejutnia az egyetemre.

„Aztán rájöttem, hogy annyiszor elszúrjuk az életünket azzal, hogy bár tudjuk, hogy mi a dolgunk az életben, de azt már nem tudjuk, hogy hogyan csináljuk. Én görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy egyféleképpen lehet az emberből színész: ha felveszik a főiskolára vagy az egyetemre. És valóban ez 99%-ban így is van (legalábbis akkoriban így volt). Bennem nem volt kérdés, hogy színészet, viszont az események után nem tudtam, hogyan.”

Ki volt az a híres színész, rendező, színházigazgató, aki meglátta Liában a tehetséget és felkarolta? Hogyan fedezte fel, miért hitt benne és milyen lehetőséget adott neki? Hallgasd meg a beszélgetést!

Liát a szülei is biztatták a színészet felé vezető rögös úton, ugyanakkor magára is hagyták.

„Hiányzott a szülői támogatás, de közben pedig ennek köszönhetem, hogy a jég hátán is meg tudok élni. Egyszerre van bennem emiatt fájdalom és büszkeség.”

Lia a Bárka színházban érezte meg először a siker igazi ízét és ismerte fel magában, hogy valóban tehetséges. Erről egy nagyon kedves és megható történetet mesél, amelyben szerepel Mucsi Zoltán és Scherer Péter is.

S hogy mit tanult meg eddigi élete során önmagáról Lia, miközben még mindig fejlődik, változik?

„Az én utam arról szól, hogy el kell hinnem, én önmagamban vagyok teljes. Nem a társ teszi hozzám azt, amitől én teljes leszek. Folyamatosan dolgozok önmagamon. Haragudtam a szüleimre egy időben. Aztán megszerettem őket a saját esendőségükben és rájöttem, hogy nagyon jól akarták csinálni, de ilyen mintájuk volt, ilyen eszközöket kaptak.”

Mit gondol Lia az önismereti útról, a terápiáról és arról, hogy szükségünk van-e vagy sem segítőre? Hallgasd meg a gondolatait!

Lia élete legfontosabb szerepének az anyaságot tartja. A ma már 18 éves fia, Misi, rengeteg dologra tanította meg őt:

„Misitől megkaptam, hogy nagyon sokszor lát fáradtnak. A terheimet soha nem akartam neki átadni, ezért csak annyit mondtam neki, hogy most fáradt vagyok, de majd megoldom. Aztán eljött az idő, amikor ezzel a magyarázattal már nem érte be, azt akarta, hogy mondjam el, mi a probléma, mert úgyis látja rajtam, nem tudom eltitkolni előle. És most már megbeszéljük.”

Lia szerint a legtöbb, amit a gyermekünknek adhatunk a szereteten és elfogadáson túl, hogy megbízunk benne:

„A legtöbb, amit adhatok neki, hogy bízom benne és elfogadom, hogy joga van elrontani és megélni a dolgokat. Nem az a bizalom, ha úgy él, ahogy én akarom. Ott vagyok, amikor szüksége van rám és védőhálót tartok alá, de vannak dolgok, amiket muszáj egyedül megtapasztalni.”

Hogyan változtatta meg saját, gyermekkorából hozott mintáit Lia és hogyan tudott elég jó édesanya lenni a színészet mellett? KATTINTS IDE és nézd meg a teljes beszélgetést vagy hallgasd meg Spotify-on!

Eszedbe jutottak a szüleid, a testvéreid, egy régi tanárod, edződ, barátod, szomszédod, vagy más kedves ismerősöd, aki sokat tett érted vagy fontos volt Neked gyerekkorodban? Valaki, aki hatással volt az életedre? Üzend meg neki, hogy gondolsz rá – egy virtuális UNICEF képeslappal! Küldheted e-mailben de posztolhatod a közösségi oldaladon is.

Hidd el, attól, mert híres színésznők, az anyaság számukra is ugyanolyan kihívásokkal jár! Nézd csak meg galériánkat!