Biztosan nem leszek népszerű a szuperszülők között, akik boldogan adják életüket és vérüket az utódokért (ha van szaranya, szarapa még inkább). Mégis vállalom a véleményem. Szívből szeretem a kislányomat, de egyértelműen kijelenthetem: sokkal jobb lenne az életem, ha nem született volna meg.

Mi is történt? Csak a szokásos. A főiskolán ismertem meg Tildát, és egyből fellobbant köztünk a szerelem. Az az igazság, hogy a heves érzelmek mellett a menekülés közös vágyát is felismertük egymásban. Ő nem jött ki az anyjával, aki minél előbb kívül akarta tudni az ajtón, én meg az apámmal ápoltam kutya-macska barátságot. A másikba kapaszkodtunk tehát: fel akartunk építeni egy közös univerzumot, jókora plexifallal, ami elválaszt bennünket a szüleink hamisnak gondolt, idegen világától.

Azzal azonban nem számoltam, hogy milyenek a hétköznapok a plexifal mögött. Azzal sem, hogy Tilda és én az élet számos alapkérdésében nem pendülünk egy húron. Ahogy a boldog koleszos idők elmúltak, és mi megvetettük a lábunkat egy albérletben, majd hitelre vettünk saját lakást is, egyre-másra fény derült a különbözőségekre, amik összeadódva végül Himalája nagyságúvá dagadtak. Más időben keltünk és feküdtünk, mivel ő pacsirta volt, én pedig bagoly; máshogy szerettük a szabadidőnket eltölteni, mert én kirándulni akartam, ő meg partikra járni; más filmek érdekeltek minket a tévében, mivel én Tarantinót néztem volna, ő pedig Szex és New Yorkot; máshogy dekoráltuk volna a lakást, én fehérre, ő lilára. És így tovább. Én az anyját véltem benne felfedezni, azt a nőt, aki elől elmenekült annak idején, ő pedig azzal vágott vissza: „Nehogy azt hidd, hogy te nem vagy olyan, mint az apád!” Néhány év alatt eljutottunk odáig, hogy okosabb volna külön folytatni. Épp hogy felismertük magunkban a fájdalmas igazságot, amikor Tilda egy reggel könnyes szemmel elém állt, és az orrom alá dugott egy pozitív terhestesztet.

Bevallom, az első gondolatom az volt, bárcsak ne történt volna meg. Utána azonban elöntött az öröm, és Tildával egymás nyakába borultunk. Ez a gyerek az ég ajándéka, talán kaptunk még egy esélyt a sorstól, gondoltuk mind a ketten, utólag úgy látom: kissé patetikusan, és feltétlenül tévesen. Mindenesetre a kapcsolatunk felívelő szakaszba jutott. Lelkesen tervezgettünk, megvettük a kiságyat, a csilingelő körjátékot, neveken agyaltunk, mosolygós csillagokat festettünk a gyerekszoba mennyezetére. Mint más szülők, akiknek kapcsolatuk zenitjén érkezik az áldás.

Az első egy év viszonylagos idilljét sajnos gyors zuhanás követte. Rengeteget veszekedtünk, ha pedig a baba érdekében visszafogtuk magunkat, fojtogató feszültség borította be a lakást. Mintha elátkoztak volna bennünket: képesek voltunk azon is összebalhézni, hogy a pohár a konyhaszekrény jobb vagy bal oldalára kerüljön-e, vagy hogy milyen színű legyen az új ágynemű. Jázmin két éves volt, amikor feladtuk és szétköltöztünk. A feleségem és a kislány maradtak a lakásban, én először anyámhoz, utána pedig albérletbe hurcolkodtam. A válás normális, baráti hangnemben zajlott, gyorsan megegyeztünk. Én az elvált apáknak járó szokásos kéthetente hétvégét kaptam, de Tilda biztosított róla, hogy akkor látom Jázmint, amikor csak akarom.

Amilyen kellemes volt az elválás, olyan kínkeserves idők következtek. Rájöttem, hogy a tartásdíjat és az albérletet nem tudom egy fizetésből finanszírozni. Így pluszmunkákat vállaltam, hétvégén is dolgoztam: vasárnapra annyira fáradt lettem, hogy nem tudtam mást, csak bedőlni az ágyba és aludni. Szórakozás? Ismerkedés? Mikor? Hiába hívtak a barátaim, kénytelen voltam lepattintani őket, hiszen pénzt kellett keresnem. Lassan le is szoktak a telefonálgatásról.

Mivel állandóan dolgoztam, Jázminra is egyre kevesebb időm maradt. Tilda visszament félállásba, de ez alig volt elég valamire. Rám hárult a pénzkeresés szinte minden gondja, majdnem egyedül fizettem a lakás hitelét is, ahol a volt feleségem és a lányom élnek. Az „akkor látod a gyereket, amikor csak akarod”-filozófia megvalósíthatatlanná vált, hisz választanunk kellett: sok törődés, vagy gyerektartás, esetleg hajléktalanlét mindannyiunknak, ha nem tudom fizetni az albérletet magamnak és a hitelt nekik. Előfordult, hogy láthatáskor áthoztam magamhoz Jázmint, majd hívtam egy bébiszittert, mert egész nap és egész éjjel várt a munka. Sokszor előfordult, hogy elkezdtünk játszani, de két mondatot nem tudtam végigmondani, mert már csörgött is a telefon. Ide-oda rohangáltam a rácsos ágy és a számítógép között, se erre nem értem rá, se arra. Mintha ketté akart volna tépni valamilyen láthatatlan erő.

A volt feleségem félti a szüleit, így a kislányomat sokszor csak videócseten láthatom. Elmagányosodtam. Ülök a monitor előtt és verem a billentyűzetet nap mint nap, gürcölök, mint a barom, és azon gondolkodom, hogyan lehetséges, hogy ilyen irányt vett az életem.

Még nem vagyok harminc, de utálok a tükörbe nézni, mert egy nyúzott, kiégett, keserű ember néz vissza rám. Őszintén ki kell mondanom tehát: imádom a lányomat, de sokkal jobb lett volna, ha nem születik meg. Nem kéne az időm kilencven százalékát munkával tölteni. Nem estem volna a lakás fogságába már a korona előtt is. Nem kéne lakáshitelt fizetnem. Élhetnék úgy, mint bármely másik huszonéves fiatalember: gondtalanul, szórakozva, kóstolgatva az életet. És Tilda ugyanezt tehetné. Látom rajta, mennyire ki van készülve. Vajon ő is megbánta? Ő is gondolkodik pelenkázás közben, hogy mennyivel könnyebb lenne Jázmin nélkül? Nem merem megkérdezni.

Ha újrakezdhetném, teljesen másképp csinálnám. Meggondolatlan voltam, és felelőtlen. Otthonról elmenekülni házasság nélkül is lehetséges. Vagy vigyázhattam volna, hogy Tilda ne essen teherbe. Bizony a legszívesebben Jázminról is lemondanék, akit – bár imádok – tulajdonképpen alig ismerek.

Gonoszságokat beszélek? Lehetséges. Nem is mesélek senkinek a sötét gondolataimról, csak így, anonim módon. Nem véletlenül nem vállalom az igazi nevemet sem. Félek, hogy leköpnének az utcán, hisz mi sem egyszerűbb, mint ítélkezni. Pedig ha a helyemben lennének, lehet, hogy megértenék. De ezt a helyzetet nem kívánom senkinek. Még annak se, aki most arra gondol, miért nem volt képes ez a hülyegyerek a farkát a nadrágjában tartani.