Borítókép: A gyerek jött, a kutyának mennie kellett - Ezért váltunk meg a kutyánktól a szülés után Forrás: pixabay/RandyRMM

A gyerek jött, a kutyának mennie kellett - Ezért váltunk meg a kutyánktól a szülés után

Karolinának nagyon fontos volt Totó, az édesanyja kutyája. Bár nehéz döntés volt, mégis megvált tőle.

Vidéki panellakásban nőttünk fel mindketten, én és Ricsi, a férjem is. Amikor két év együttjárás után összeköltöztünk Pesten, akkor is panelt választottunk – hozzáteszem, varázslatos kilátással a budai hegyekre. Édesanyám akkor már beteg volt, én folyton rohangáltam a lakásunk és az idősotthon között, ahol élt. Amikor már nagyon rosszra fordult az állapota, ötéves keverék kutyáját, Totót könnyes szemmel bízta ránk.

Nagyon közel álltam anyukámhoz, évekig tartott, amíg feldolgoztam a halálát. A kutyát befogadtuk, imádtuk, a férjem viccből a lányunknak hívta, s ha hűséges melegbarna szemébe néztem, mintha édesanyám nézett volna vissza rám. Persze voltak árnyoldalai is az együttélésnek: a kutyát naponta háromszor sétáltatni kellett, ha esett, ha fújt, és eleinte összevissza harapdálta a cipőinket is. Mindegy: beletörődtünk. Huszonévesek voltunk, volt időnk, türelmünk, energiánk.

Harminc évesen estem teherbe. A férjem a munkája miatt mindig csak késő este esett haza, és ahogy gömbölyödött a hasam, egyre fáradságosabbnak éreztem a Totóval való foglalatoskodást. Nem volt könnyű terhesség. Séta közben gyakran le kellett ülnöm, amit szegény kutya egyáltalán nem értett. Kezdtem ingerülten viselkedni vele, ezzel pedig végképp nem tudott mit kezdeni, hiszen mindig elbűvölő, kedves, gyengéd gazdija voltam. De egyszerűen lehetetlenné vált odafigyelni rá is, és a bennem növekvő életre is. Nem beszélve a férjemről. Ricsi kevésbé volt felkészülve az apaságra, mint én. Féltékeny volt az új helyzetre, egyre türelmetlenebb lett a kutyával. Mint a híres karikatúrán, emlékeznek? Az első képen a főnök leszidja az alkalmazottat, a második rajzon az alkalmazott összevész a feleségével, a harmadikon a feleség leszúrja a gyereket, a negyediken pedig a gyerek belerúg a család kutyájába. Ilyenek voltunk mi, mint az a gyerek. Igaz, sosem bántottuk szegény Totót, de a leggyengébb láncszem felé áramló feszültség tapintható volt, a panelkapcsolat egyre fojtogatóbbá vált.

Egy ragyogó májusi napon szültem. Eszelős boldogsággal vittük haza Zsombit, Totó viszont nem osztozott az örömünkben. Gyanakodva szaglászott az új, furcsa illatú lény felé, és amikor észrevette, hogy csak a kis csomaggal foglalkozunk, szabályos műsort rendezett: vadul ugatott, ugrált, el akart lökdösni minket a gyerek közeléből. Újra rászokott a cipőrágásra, a baba sírását csaholással kísérte, és egyik reggel arra ébredtünk, hogy az előszobában lekaparta a falról a vakolatot.

Tudtuk, hogy ezt már nem lehet kezelni. Megoldást kellett találnunk Totó problémáira, és a sajátunkéra is.

A legjobb barátnőm Wekerlén élt a családjával egy nagy kertes házban. Néhány hete panaszolta el, hogy el kellett altatni az öreg, beteg kutyájukat, és mennyire kietlen és sivár a kert állatok jelenléte nélkül. Éva igazi állatbolond és irgalmas szamaritánus: fogadott már be cicákat, kóbor kutyákat, voltak hörcsögeik, nyulaik, talán egyedül az alligátort nem próbálta még. Ráadásul ismerte Totót, és persze remekül kijöttek.

Megkérdeztem Ricsit, mi lenne, ha rákérdeznék Évánál kutyaügyben. Lelkesen üdvözölte az ötletet. Wekerle nincs messze, néhány metrómegálló, és ott is vagyunk, bármikor meglátogathatjuk Totót. Afféle kutya-nagybácsi lehetne a gyerekünk életében is, aki nem él ugyan velünk, de így később annál jobb lesz a kapcsolatuk, főleg, ha a kutya már nem akarja féltékenységében mindenáron kiebrudalni az ajtón.

Éva meghökkent.

Azt hittem, soha nem tudnátok megválni anyukád kutyájától.

- mondta, és ekkor gyűltek először könnyek a szemembe. Oké, bocs, mondta gyorsan. Elmagyaráztam neki a helyzetünket, a kutya viselkedését, a félelmetes, némileg túlzó jövőképet a leharapott babafülről és a darabokra szedett otthonról. Elnevette magát.

"Persze, Lina, jöhet a kutya. Itt hatalmas kert várja és még több szeretet."

Nehéz visszaemlékeznem arra a napra, amikor lepasszoltuk Totót. Rosszabb volt, mint egy szakítás. Hiába vált a helyzet otthon egyre nehezebbé, még hetekig halogattam az elkerülhetetlent. Végül, miután Totó megkaparintotta és használhatatlanra rágta Zsombi cumijait, vettem egy nagy levegőt, Ricsire bíztam a picit, és beszálltam a kocsiba a gyanútlan kutyával. A férjem többször felajánlotta, hogy elvégzi helyettem a piszkos munkát, de tudtam, hogy ez az én feladatom. Anyámat is én támogattam az út végén, a kutyájától is tisztességes módon, nyíltan kell búcsút vennem.

Totó nagyon megörült a kertnek, Évának, a szédítő új illatoknak. Észre sem vette, hogy zokogva szállok be a kocsiba, elhajtok, ott hagyom. Furcsa módon ez jobban fájt, mintha sírt, nyüszített, tombolt volna. Éva este felhívott. Néhány óra múlva már feltűnt a kutyának a hiányom, és néhány órára visszavonulót fújt. Egy ideig ült a kertkapu előtt, aztán befeküdt egy bokor alá. Némán gyászolt. Miközben a gyerekemet szoptattam, annyira sírtam, hogy alig kaptam levegőt.

Másnap Éva elmesélte, hogy Totó csendes és szemlélődő, de rendesen eszik.

Szerinted mikor látogathatom meg? - kérdeztem.

Megegyeztünk abban, hogy néhány hétig nem megyek, hadd szokja az új helyet. Aztán majd meglátjuk.

Ennek már öt éve. A férjem, a fiam és én gyakran átjárunk Éváékhoz. Totónak eleinte volt néhány nehéz hete, de gyorsan belerázódott az új helyzetbe. Amikor először látogattam meg, nyüszített, és mindenáron haza akart jönni velem. Másodszorra már tartózkodóan viselkedett. Tizedszerre megértette, hogy el nem viszem többé, de időnként meg-meglátogatom. Éva épített neki egy hatalmas házat. Rengeteg játéka volt. És egy gigantikus kertje.

Ma már imádják egymást a fiammal. Zsombi legjobb barátja a kutya, ha két hétig nem megyünk Wekerlére, sírdogál, és egyre csak Totót szólongatja. Nagy nehezen én is megnyugodtam, pedig évekig kísértett egy rémálom. A kutya és a fiam egyszerre szenvedett kínhalált. Változatos módokon: hol tűzben, hol balesetben, hol az óceánban. Verejtékben fürödve riadtam fel, ömlöttek a könnyeim, és arra gondoltam, egyszer még drágán megfizetek azért, amiért megszabadultam a halott anyám kutyájától.

Nézd meg, hogy sétáltatják a sztárok a kutyáikat!