Fiatal voltam, és nagyon szerelmes. Tudtam, hogy a társam apja alkoholista és erőszakos, az anyja pedig depressziós volt, de feküdt nekem a mentőangyal-szerep. A férjem sokszor hálálkodott, hogy én mentettem ki a fojtó családi légkörből, különben elsüllyedt volna az önsajnálat mocsarában, én pedig nagyképűen azt hittem, egyedül be tudom majd gyógyítani a lelki sebeit. Pszichológus voltam, magam mögött éreztem szakmám öntudatát és módszertani arzenálját. Bár időnként ijesztőek voltak az indulatkitörései, sokáig nem ellenem irányultak, és azt is inkább hízelgőnek tartottam, mint rémisztőnek, hogy féltékeny, és nem szereti, ha nélküle megyek bárhova.

Fájdalma és sértettsége egy idő után átitatta az otthonunkat. A szerelmi kitörések és a verbális bántalmazások úgy váltogatták egymást, mint áprilisban a napfény és a zápor. Állandóan panaszkodott, hogy milyen beteg és szerencsétlen, és ha úgy érezte, nem értem meg eléggé, dührohamot kapott. Kétszer ütött meg. Mindkét alkalommal térden állva kért bocsánatot, én pedig egyre csak azon gondolkodtam, mikor fog ez megismétlődni. Nagyon disszonáns érzés volt, mert pszichológusként az ügyfeleimnek mindig azt tanácsoltam, ilyenkor haladéktalanul távozni kell a kapcsolatból. Én magam azonban nem tudtam megtenni, terapeuta képességeim csődöt mondtak, ha saját magamról volt szó. Később született egy fiunk, ezután főként őt használtam ürügyként a gyávaságom mellett. Azt gondoltam, nem nőhet fel csonka családban.

Én lettem az ápolója, hisz megfogadtam, hogy egészségben és betegségben is mellette állok. Reméltem, hogy türelmesebbé és érzékenyebbé teszi őt a helyzet, de nem így történt: egyre többet zsarolt és követelt. Végül öt szörnyűséges év után magamra maradtam.

A férjem halála óta nem volt hagyományos értelemben vett párkapcsolatom, és ennek már több mint húsz éve. Ez nem tudatosan választott életmód, egyszerűen így alakult. Sok mindent kipróbáltam. Viszonyba keveredtem a munkahelyemen egy családos férfival, de nem lettünk igazi lelki társak, és a családját sem hagyta volna el miattam. Még ma is jó barátok vagyunk. Összejöttem egy nővel, de csak egyszeri kalandnak bizonyult. Az internetes társkeresők állandó vendége vagyok, a mai napig gyakran randizom, moziba, színházba, vacsorázni járok a kiszemeltekkel, és nem idegen tőlem a néhány alkalmas szex. Kedvelem a fiatalabb férfiakat, és az sem zavar igazán, ha foglaltak vagy családosak.

De mégis, ha meghívnak egy partira, és hiányzik a nevem mellől a „plusz egy fő”, gyakran elfog a szomorúság. Ugyanakkor élvezem is az egyedüllétet. Csodálatos barátaim vannak. Sok érdekes emberrel ismerkedhetek meg. Ha olyan kapcsolatról hallok, ahol az egyik fél bántalmazza a másikat, megkönnyebbülten sóhajtok fel: már nem rólam szól a történet. Csak magamra és a fiamra vonatkozó döntéseket szükséges hoznom, nem kell a másik reggeli és esti elvárásaihoz alkalmazkodni, és senkitől sem várom el, hogy tekintettel legyen az én igényeimre.

Csinálok néha dolgokat, amiket a külvilág talán nem gondol szokványosnak. Esküvői szertartásokat tartok például, ahol feleségül veszem magam a tükör előtt. Listát gyártok az ideális partner tulajdonságairól. Arról képzelgek, hogyan gyúrom össze az ismerőseimet egy tökéletes egésszé, az idősebből fiatalt csinálok, az ostobácskából lángeszű zsenit. Írok leveleket és verseket is a csodálatos fantázialénynek, aki valahol rám vár, de 61 éven át nem toppant be az életembe. Ilyenkor azért meghökkenek, és azt gondolom, valami nem stimmel velem, teljesen össze lehetek zavarodva.

Egyre gyakrabban kérdem meg magamtól: mi lesz, ha örökre egyedül maradok? Lehet még akár 20 jó évem is: képes leszek kitölteni az időt állandó társ nélkül, munkával, barátokkal és alkalmi kapcsolatokkal? Laza vagyok, vagy nevetséges? Szabad, vagy szánnivaló? Egyik este megkérdeztem a fiamat, mint gondol a „furcsa hippi anyjáról”, akinek matróna korában is lilára van festve a haja, és bár az egzisztenciája és az egészsége rendben, a férfi hiányzik az oldaláról? Vállat vont. Ahogy neked tetszik, mondta. Manapság már semmi sem furcsa. De a tökéletes társról való listagyártást abbahagynám a helyedben. Ha elengeded az elvárásokat, megtörténhet, hogy valaki tényleg bekopogtat a szíved ajtaján.

Nem ezekkel az érzelgős szavakkal mondta, én mégis így fordítottam le. 61 évesen is bekövetkezhet a csoda, mondtam magamnak, kihajítottam a listát, és a társkeresőn a keresett életkort egy évtizeddel feljebb toltam.