Nemrég egy fizikai állapotfelmérésre vittem a sportoló gyerekeimet. A szakember elemezte a gyerekek testi paramétereit, az izom, izület, csontozat működését és szó esett a tüdőkapacitásról is, nézte mindezeket a jövőben lehetséges sportteljesítmény tükrében. Aztán amikor már nem voltak a helységben a gyerekek, egy mért adat okán kiszakadt belőlem az a mondat, hogy „Tudom, ez az én hibám.” Mondtam, hogy jobban figyelhettem volna erre, és többször elvihettem volna arra, meg élesebb lehetett volna szemem, hogy ezt észre vegyem. Folytattam volna az önvallomást, amikor a szakember felém fordult, majd azt mondta, hogy ezt az önhibáztatást most gyorsan fejezzem be és felejtsem el, mert

Ezeket mondta nekem a szakértő, aki nemcsak a gyerekeim testét, hanem a lelkemet is felülvizsgálta.

Hazafelé aztán elgondolkodtam a történteken, illetve, rácsodálkoztam, hogy hányszor van, hogy elbizonytalanodunk azon, hogy amit teszünk a gyerekeinkért, az jó-e és hogy elég-e.

Egy amerikai vizsgálat szerint a szülők átlagosan hetente 37 órát töltenek gyermekeik miatti aggódással, naponta pedig 5 óra 18 percet gondolnak rájuk. A 2000 szülő bevonásával készült felmérés kimutatta, hogy a szülők 48 %-a gyerekük biztonsága miatt aggódik, 44 %-a azért, hogy boldog-e gyermeke, 43 %-a azért aggódik, hogy zaklatják-e gyermekét a kortársai. Az aggodalmak sora hosszú, ez csak a TOP 4 szülői félelem.

Mondják, a szülői munka eredményét akkor látjuk meg, amikor már nagyobb a gyermek. Amikor már önállósodnak, amikor kistinik lesznek, amikor elkezdenek lázadni, amikor ők ’jobban kezdik tudni’, mint mi, szüleik. Idővel persze mindent megtudunk, de addig is, mik azok, amik lehűthetik aggódó szülői szívünket?

Én egy nagyon egyszerű dologra gondolok mindig:

És hogy apró, hétköznapi helyzetekben honnan lehet érezni, hogy túl nagy hibákat nem követünk el szülői minőségünkben? Jöjjenek válaszlehetőségként a galéria képei: