Ez a nők sorsa. – Ha nem teszel semmit, nem lesz változás! – Kár is ezen picsogni!

Borítókép: Ez a nők sorsa. – Ha nem teszel semmit, nem lesz változás! – Kár is ezen picsogni! Forrás: getty images
Ellentmondásos kommenteket, húsba vágó sztorikat osztottatok meg velünk egy cikkünk alá. Nem tudtuk megállni, hogy reagáljunk.

A minap találkozhattatok oldalunkon egy igaz történettel, amely egy nő átlagosnak induló reggelét mesélte el. Persze a sztori átlagosból hirtelen kellemetlenbe fordult, amikor az igencsak üzleties öltözékbe bújt hölgy meglepve konstatálta, hogy egy férfi minden bizonnyal őt, de méginkább a lábát fotózza a metrón. (Cikkünkért kattints az alábbi linkre!)

Számtalan komment érkezett tőletek erre a sztorira, és bevalljuk roppant mód meglepődtünk néhány véleményen, és elszörnyülködtünk egyik-másik hasonló történeten, amit megosztottatok velünk. Úgy érezzük, hiba volna a fejünket elfordítva elmenni most ezek mellett, így a teljesség igénye nélkül idéznénk néhány hozzászólásotokból, amelyekre még bőven lenne mit reagálni, arról nem is beszélve, hogy már csak a helyzeten és annak lehetséges megoldásain való közös gondolkodásért is megéri összedugni a fejünket.

Volt köztetek, aki úgy gondolja, hogy az a nő, aki miniszoknyát húz (a cikkben térdig érő viselet volt. – a szerk.) vállalja a következményeket, hiszen közszemlére teszi az "árut", hogy ezzel a durva kifejezéssel éljünk.

Te jó isten... Lefotózták a lábát... Amit ő rakott közszemlére... Esetleg sikerült a bugyit is... Az már az ő hibája, ha már minit húz, tudjon benne illően leülni...
De tényleg, ne már... Ez annyira gáz... Ne picsogjon már minden nőnemű lény "zaklatás" okán! Mert ez még közel sem az...
Ilona

Persze akadtak hasonló állasponton levők, ám volt, aki megoldást is kínált:

Ilyen dolgon kár kiakadni. Igazából a másik félnek is kellene a sztorija. Aki miniszoknyában közlekedik, az számoljon azzal, hogy megnézik a lábát. Ez nem bűn. Ha fotózás történt, már más kérdés. (...) Igazából ki se menjünk az utcára, mert bárhol bárki elkattinthat egy képet, amin pont rajta vagyunk. Ne feledkezzünk meg a térfigyelőkről se! Akit zavar, hogy lopva fényképezik, az álljon ki magáért. Vágjon oda valamit, lépjen a lábára, szégyenítse meg az illetőt. Legyünk kreatívak. Pláne, ha nem is vagyunk egyedül. Ha csak benyeljük, elfojtjuk a sérelmeket, azzal magunknak teszünk rosszat.
Szilvia

Lehet, hogy az a megoldás, hogy ne legyünk ennyire érzékenyek? Ne keressük mindenben a "rosszat"? És tényleg nem sérülne az önbecsülésünk vagy a lelkünk egy ilyen szituációban?

Az én véleményem az, hogy ez szinte semmiség. Ezzel a helyzettel simán csak nem kell foglalkozni. Semmilyen szinten nem kárositja a "női büszkeséget" vagy akármit. Persze, nem kellemes, ha az embernek fotózgatják lábát, de az ilyenekkel nem kellene törődni, főleg ilyen szinten. Félni meg pláne nem kell. Sajnos a részeg krapekok képesek ilyenekre, de ez csak azt az egy embert minősíti, aki fotózott, nem a férfitársadalmat.
Alexandra

Köszönjük Alexandrának, hogy ugyanakkor rávilágított, hiba volna a teljes férfitársadalmat hibáztatni, hiszen nem minden férfi ilyen. Szerencsére.

Sokaknak amúgy is fotografikus memóriája van, tehát telefon se kell, hogy napokig mondjuk a lábadra gondoljon. Ez van, sajnos a nők sorsa ez...
Szilvia

Szilvia felvetésére reagálnunk sem kellett, hiszen megtette helyettünk egy olvasónk.

De miért is kéne ennek így maradnia? Én nem vagyok olyan attraktív, hogy ilyesmi történjen velem (ergo azt sem tudom, hogyan reagálnék), de ha tízből nyolc nő vállat von, mondván, "ez a nők sorsa", akkor az is marad. Bámulnak, beszólnak, fogdosnak, fotóznak – ez van, mondod. De így csak az erősödik bennük, hogy bármit megtehetnek, és legközelebb talán már tovább merészkednek. Azt már nem rázhatnád le magadról ilyen könnyen. Szóval, még a kezdet kezdetén (bámulás, pl.) kell bennük tudatosítani, hogy nem, nem tehetnek meg akármit, ha az a másik felet kényelmetlenül érinti. Hm?
Márta
Forrás: getty images

Tényleg így kell maradnia? Bennünk az is felmerült, hogy talán nem mindannyian érezzük át ezeknek a történeteknek a súlyát. Hiszen amíg nem velünk vagy egy közeli ismerősünkkel, hozzátartozónkkal történik meg a dolog, addig képesek vagyunk kívül maradni és nem felemelni a hangunkat.

Sajnos több olvasói hozzászólásból is kiderült, ez sajnos nem egyedi történet. Velünk, átlagos nőkkel történik meg, akik nem direkt "rakják ki magukat" az árgus szemeknek és akik szinte minden esetben áldozatok. Sokszor csak azon múlik, mi lesz a vége, hogy mennyire tudjuk megőrizni a hidegvérünket – esetleg a félelemtől, az ijedségtől mozdulni sem tudunk. A most következő két rövid, ám velős történet olvasóinkkal történt meg, de bármelyikünkkel előfordulhat. Velünk is és veletek is. Ha így lenne, akkor hogy reagálnátok?

Egy hónapja a vonaton történt velem, este 9 felé utaztam haza Debrecenből, egy férfi pedig leült velem srégen pár méterre. Nem foglalkoztam vele én sem, amíg fel nem tűnt, hogy nagyon bámul. Próbáltam nem vele foglalkozni, aztán láttam, hogy mozog a keze. Miután realizáltam, hogy igen, egyedül vagyok a kocsiban és éppen maszturbál, nagyon lefagytam, megijedtem. Nem tudtam, mi lesz, ha felállok, ha arrébb megyek, kienged-e egyáltalán vagy utánam jön.
Aztán összeszedtem magam, összepakoltam a cuccaimat: bőrönd, laptoptáska, nagykabát, és kivágódtam, rácsaptam az ajtót, majd leszállíttattam a kalauzokkal.
Utána egy órán keresztül gyomorgörcsöm volt, próbáltam visszafojtani a sírást.
Nagyon nehéz az ilyen. Biztos vagy benne, hogyha megtörténne, akkor lépnél, mert képes vagy rá. Hogy rászólnál, ott hagynád, ha szükséges megütnéd. Aztán beletoppansz a valóságba és leblokkolsz.
Én is valószínűleg csak azért tudtam lépni, mert a második ilyen eset volt, az elsőnél még nem ment
írja le a történetét Ági.

Ti mit tettetek volna Ági helyében? Vajon lett volna annyi lelki erőtök, hogy segítséget kérjetek?

És még egy elgondolkodtató történet, hiszen ezek a dolgok mindig teljesen váratlan helyeken és pillanatokban találnak meg minket:

Egyszer, ahogyan utaztam a távolsági buszon, leült mellém egy idősebb pasas, de nem nagyon érdekelt, mert elég hosszú volt az út és készültem egy remek könyvvel, úgyhogy nem figyeltem másra. Egy idő után azonban észrevettem, hogy egyre beljebb húzódik az ülésben és már teljesen hozzám ér a lába. Kényelmetlen volt a helyzet, de mivel már nem tudtam hova húzódni és gondoltam, hogy csak nem fér el, ezért ezzel sem foglalkoztam, olvastam tovább. Aztán belemélyedve a könyvbe egyszercsak konstatáltam, hogy a kezét a combomra tette. Hát mit ne mondjak, hirtelen azt se tudtam mi van. Az első két másodperceben azon gondolkodtam, hogy biztos csak véletlen, de aztán a harmadik másodpercet már nem vártam meg: felemeltem az amúgy dög nehéz táskámat és jó nagy lendülettel levágtam a combomra, rá a kezére. El is kapta rögtön, majd két megállóval később leszállt. Volt egy kis bűntudatom, hátha csak én értettem félre a dolgot és csak megcsúszott a keze vagy valami, de így utólag azt gondolom, jól tettem. Én a sztorihoz hasonló helyzetben nem csúnyán néztem volna, hanem "véletlenül" ráléptem volna a pasi lábára a tűsarkúban; nem okoz nagy fájdalmat, de ahhoz elég, hogy észbe kapjon (ha pedig tévedtem, hát no, véletlenül is megesik az ilyesmi)
meséli Alexandra.

Úgy tűnik, sokan vannak olyan szerencsések, akikkel még nem történt ilyesmi, de annak is örülünk, hogy akivel történt, jól jött ki a szituációból, képes volt arra, hogy kimentse magát és jól kezelje a helyzetet.

Ezeket a dolgokat nem szabadna félvállról vennünk, meg kell látnunk és el kell fogadnunk, hogy ilyesmi bizony bárkivel megtörténhet. És persze fel kell emelnünk ellene a szavunkat, meg kell tanulunk helyesen cselekedni a bajban.

Vajon ezek után is lenne, aki a homokba dugja a fejét? Küldjétek el a véleményeteket, kommenteljetek, szálljunk közösen kulturált vitába azért, hogy minél kevesebbszer történjen a nőkkel ilyesmi!