"Erre csak nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tudnék felelni.", avagy lassan elfogynak a pedagógusok a közoktatásból

Exodus a katedráról A tanárok helyzete, az iskola és a tananyag – csupa olyan slágertéma, amit az aktuális kormányzat és ellenzék szinte törvényszerűen másként lát. Ahogy vannak vírustagadók, úgy vannak pedagógushiány-tagadók is. A valóság azonban az, hogy amíg a szülők jobbra-balra kapkodják a fejüket, az iskolapadban ott gubbasztanak a gyerekeik : az órákat meg kell tartani, csak nem mindig lehet tudni, ki fogja. Megkérdeztünk néhány tanárt, mit gondol erről. A válaszok tartalma miatt minden nevet megváltoztattunk. A válaszadók érdekében. Kedves olvasók, ha ismernek tanárt, igazgatót, szülőt, kérdezzenek Önök is! Miért álltak fel a pedagógusok? 7 tanár és a története Nyugdíjas állás – Magdi néni története A tanárszakma elöregedik. Kevés az ifjú titán, a sok éves tapasztalattal rendelkező pedagógusok, viszont általában kivárják a nyugdíjat. Sőt! Bevett szokás, hogy az iskolák szívesen alkalmaznak nyugdíjas pedagógusokat, időszakos megbízással vagy épp teljes munkaidőben. Sokan remélték, hogy így lesz Magdi nénivel is. Több nemzedék nevelője, a városrész legendás tanítója, az életrevaló, fiatalos és lendületes Magdi néni utolsó tanévét online oktatásban fejezte be 2019-ben, az első Covid-hullám alatt. Ahogy ő mondta: &bdquo;Nem hiányzott ez nekem itt a végén, de ha már így alakult, modernizálom magam.” Aztán jött a második hullám. A friss nyugdíjas gondolt egyet, eladta a házát, autóját, felszámolt maga mögött mindent és kiköltözött a Norvégiában dolgozó lányához. &bdquo;Amúgy sem hiszem, hogy visszamentem volna” – mondja. &bdquo;Szerettem a hivatásomat, de 40 év pont elég volt. Nincs az a pénz. Legalábbis egy sima iskolában nincs.” Az egész közoktatásról beszél? - kérdezzük. &bdquo;Arról, de megváltozott az én sulim is.” (Konkrétan arra az iskolára gondol, ahol maga is kisdiák volt, majd 40 évig dolgozott. A szerk.) &bdquo;Az utóbbi években már nem az volt, ahová korábban sietve mentem hétfő reggelente, ahol maradtam, amíg csak egy csipetnyi dolgom volt.” A kérdésre, hogy ennek mi az oka, a rendszer vagy valami személyes ügy, ennyit válaszol: &bdquo;Tudod, hogy erre csak nyomdafestéket nem tűrő szavakkal tudnék felelni. Maradjunk abban, hogy soha nem térek vissza.” Az unokáit tanítgatja, és társadalombiztosítási okokból alkalmi munkát vállal. Hazajönni nem fog, még a legcukibb kisiskolások, volt tanítványainak gyermekei, unokái kedvéért sem. Persze sok-sok, az oktatáson kívüli tényezőnek köszönhető, mégis fájó, hogy a kerület tanító nénije, aki ideális körülmények között még sokakat nevelhetett volna, most Norvégiában takarít. A hivatásod vagy az életed – Kata története Kata 5 évig volt &bdquo;a pályán” pedagógiai asszisztensként és óraadó tanárként egy budapesti iskolában, ami már akkor is részleges tanárhiánnyal küzdött. &bdquo;Öt év nem sok, ahhoz képest, hogy akár nyugdíjig is kibírtam volna a gyerekek mellett.” - meséli Kata, aki most egy titkárságon dolgozik. &bdquo;Amikor pályakezdőként megkapod az első fizetésed, azért kicsit lesokkolódsz. Még akkor is, ha sokan mondják előtte azt, hogy nem a tanári állásodból fogsz meggazdagodni. Kizárólag a közeg és a gyerekek miatt éri meg . Fontosnak tartom a humort, az empátiát és az elfogadást, a hatékony kommunikációt a munkatársak között. Ez meg is volt eleinte. Aztán a légkört a feszültség, a folyamatos konfliktusok, a gondterhelt hangulat kezdte jellemezni, alig egy-két évvel az átszervezések után (értsd. az iskolák KLIK alá szervezése után. A szerk.) Amikor jelentkeztem az egyetemre, én nem azon gondolkodtam, hogy mivel tudnék sok pénzt keresni, hanem arra koncentráltam, mit csinálnék szívesen, amit nap, mint nap élvezni is tudok, és amivel nyújthatok magamból valamit. De amikor sem az anyagi háttér, sem a légkör nem áll össze…” Megkérdezzük, hogy végső soron miért hagyta el a pályát. &bdquo;A gyerekek jelenléte és az a sok szeretet és humor, amit adni tudtunk egymásnak, hát az nagyon hiányzik. De végső soron a pénz miatt léptem. Egyszerűen a saját erőmből szerettem volna eltartani magam közel 30 évesen. Pedagógusként egy fizetésből, egy diplomával, öt év gyakorlattal nem ment volna. Nyilván sok más munkahellyel is hasonló a helyzet, nem csak a pedagógus pályán dolgozókkal, de ez az én bőröm, az én életem.” Jól látszik, hogy Kata életre szóló álomról, talán pont a belső értékrendje szerinti hivatásáról mondott le, hogy boldogulni tudjon. &bdquo;Talán még egyszer visszatérek. De az nem most lesz. Minden tiszteletem azoké a tanároké, akik kitartanak, szívüket-lelküket, és úgy egyáltalán mindenüket beleteszik a munkájukba, miközben a lehetőségeik igencsak szűkösek.” Az új Értelmező Kéziszótár – Péter története Péter 14 éven át tanított általános iskolában. Tanár volt és pedagógus, a Nemzeti Pedagógus Kar tagja. Tárt karokkal várták új munkahelyén, egy technikumban, még úgy is, hogy továbbképzések sorát kellett elvégeznie, hogy mindkét szakjából érettségiztethessen. Tanulási lehetőségeket, átláthatóbb munkakörülményeket és egyértelmű feladatrendszert ígértek – és adtak – neki. Ezért Péter technikumi oktató lett. Pedagógusból oktató. &bdquo;Nem akarok végeláthatatlanul ugyanabban a tempóban haladni egy egyirányú úton. Fejlődni szeretnék, lehetőségeket várok. Elágazásokat, ahol döntéseket kell hoznom. Még van húsz aktív évem, több kihívásra van szükségem, mint arra várni, hogy háromévente feljebb lépjek a bértáblán. Az életpályamodell konzervatív, megrögzött, túlbiztosított. És éppen ilyennek tartja az összes tanárt is, akiket maga alá gyűr. Mindez nem lenne baj, ha kétszer annyi fizetésért lehetne begyepesedett tanerő az ember. Vagy ennyi pénzért – mert sokkal többet most sem keresek azért – legalább lehetőségem legyen valami másféle gyarapodásra.” Megjegyezzük Péternek, hogy egy időben sokat lehetett hallani az állandó pedagógus-béremelésről. &bdquo;Viccelnek? Ez puszta kommunikáció. Valóban, egy időben minden évben emelkedett a fizetésem. Úgy 2-300 forinttal. Továbbra is ott tartunk, hogy tanárnak lenni luxus! Akinek van megfelelő háttere (pl. jól kereső férj, örökölt lakás, egyéb jövedelem), az megengedheti magának, hogy tanár legyen, ha éppen ez a szenvedélye. A többiek előbb-utóbb kirepülnek, mert nem tudnak teljes életet élni a bérükből.” Soha ne mondd, hogy soha – Renáta története Renáta 10 év után &bdquo;lépett le” a tanári pályáról. Akkor, amikor már bőven nem számított pályakezdőnek, amikorra a pedagógusról általában kiderül, hogy pedagógus marad, hogy tanítani fog, mert ez az élete. &bdquo;Soha nem hittem volna, hogy ez lesz, de egyszerűen megcsömörlöttem a tanáritól. Amikor felülről szervezik a széthúzást, amikor a &bdquo;tantestület” árkokkal szabdalt ellenséges, vagy minimum egymásra gyanakvó csoportok gyülekezete, akkor már az alapvető örömre, a gyerekkel való közös tanulásra sem jut erőd. Mindig is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy a tanár keveset keres, de nálam mégis elsősorban érzelmi okokra vezethető vissza a váltás . Az emberi irigység és szűklátókörűség vezetői hatalommal felruházva ’csodákra’ képes. És hát mondhatja egy vezető – bármilyen munkahelyen – hogy ne kopogjatok a problémáitokkal?” Ennél többet nem tudunk kihúzni belőle a váltás okairól. Csak annyit fűz hozzá, hogy az egész életpályamodellt azért hagyta el, mert úgy érezte, előbb-utóbb minden iskolában meg fog történni az, ami az ő munkahelyén megtörtént. A &bdquo;központ” olyan ügyintéző típusú intézményvezetőket nevez ki, akik bólogatnak és éppen a pedagógus legfontosabb értékét, az emberséget, az empátiát képviselik legkevésbé. &bdquo;A közigazgatásban helyezkedtem el. Teljesen más munkakör, mint a tanítás. Kevésbé kreatív, kevésbé változatos. De itt pozitív emberek vesznek körül és értékelik a pedagógus pályán finomított képességeimet, mint a munkafolyamatok átlátása vagy a türelem.” Arra a kérdésre, hogy el tudja e képzelni azt, hogy visszatér a pedagógus pályára a következőt válaszolta: &bdquo;Határozottan igen, de még nem a közeljövőben. Nem ártana, hogy erkölcsileg ismét csábító legyen ez a hivatás. A sokszínűséget kellene támogatni, hogy a pedagógusok sokféle eszközzel, módszerrel, sokféle gondolattal dolgozhassanak. Az egysíkú világnézet csak egyféle gyereknél fog működni. A szülők egy része persze megengedheti magának, hogy megfizet valamilyen &bdquo;rendszeren kívüli” dolgot, fejlesztő tankönyvet, magántanárt, tanfolyamot, stb., de erre nem mindenki képes.” Embertelenségből példát, adminisztrációból formát… – Vali története Balassi Bálint fenti idézetét sötét tónusban ferdítettük jelen idejűre. Eddig ugyanis a tanárhiány enyhébb részébe kóstoltunk csak bele: olyanokról hallottunk, akiknek sikerült kilépni az életpályamodellből. Most azonban következnek azok a tanárok, tanító nénik, akik még állják a sarat. Akik küzdenek a rendszerrel, de minden nap bemennek az osztályterembe. Ők ma az igazi végvári hősök. Pedig se pénz , se posztó... &bdquo;Az adminisztráció gyilkos – meséli Vali több évtized tapasztalattal a háta mögött. - Naponta kérnek új kimutatásokat, tegnapra. Már rég nulla a helyettesítési díj. Ingyen dolgozunk, ha nincs elég tanár. És még meg is aláznak. Pedagógusnapra az iskola kapott egy darab cserepes virágot. Hozzá egy e-mailt, amiben megköszönik az áldozatos munkánkat, és ennek jutalma megtekinthető a tanáriban . A semmivel jobban elvolnék…” Vali menne. Van terve, régóta meglévő tantermen kívüli vállalkozása. &bdquo;Mennék én el innen, mert már régen nincs illúzióm, hogy normális irányba terelődnek a dolgok. De nem mehetek. Kisgyerekkorom óta kötődöm ide, mindig arról álmodtam, hogy innen fogok nyugdíjba menni, és az már nincs is olyan messze. Van másik munkám, de ahhoz is itt van a csoportom, nem mehetek Pécelre vagy Érdre! Vagyunk egy páran ilyenek, visszük a hátunkon az iskolát. A vezetés pedig lelkiismeretlenül visszaél azzal, hogy akik még itt vannak, becsülettel próbálják végezni a dolgukat. Már csak arra vigyázok, hogy ezeket az érzelmeket a tanterembe ne vigyem magammal. A gyerekek nem érdemelnék meg.” Felmerül a kérdés: honnan áramlik a közoktatásban dolgozó tanárokra ez a bánásmód? Honnan burjánzott elő ez az emberietlen, adminisztratív, hűvösen menedzsment-szemléletű irányítás? A rendszer ilyen? Vagy a Tankerületek okolhatók? Vagy csakis a közvetlen főnök, az iskolaigazgató (bocsánat: intézményvezető)? „Ebből feljelentés lesz” – Cili története Ismét egy tapasztalt pedagógus története. Cili 10 éve tanít. Nem adta fel, mert bár munkahelyet váltott, megmaradt az általános iskolában. Az ő története jól példázza, mire képes a Pedagógus Életpályamodell, ha rosszhiszemű kiszolgálást kap. A filmek végén szokták jelezni, hogy &bdquo;a hasonlóság pusztán a véletlen műve”. Nos, mi itt, az elején szólunk. Minden valós eseményeken alapul. Cili pályakezdőként lelkesen vetette bele magát az iskola mindennapjaiba. Elmondása szerint sokáig elsőrangú közösségben dolgozhatott. &bdquo;Innen fogok nyugdíjba menni!” – gondolta. A bajok azzal kezdődtek, amikor új vezetőség került az iskola élére. Szókimondása, vehemens érvelése hirtelen ellenséges magatartássá vált. Hirtelen semmit nem ért, hogy első éveiben minden iskolai rendezvényen szervezett, közreműködött. Most a nyakába akartak sózni mindent, és ha nem vállalta, &bdquo;együttműködésre képtelen” címkét kapott. Hirtelen nem a megfelelő hangnemben beszélt a gyerekekkel. Hirtelen nem jól kommunikált a szülőkkel. Hirtelen nem fordított elég figyelmet a feladataira. Az időrendből kimaradt, hogy Cili – önhibáján kívül, áldozatként – súlyos autóbalesetet szenvedett. Több mint fél éven át rehabilitáció alatt járt be az osztályához, de bejárt. Helyrehozó műtéteit lehetőség szerint a szünetekre tervezte. E cikk írója nem állítja, hogy az igazgatók ennyi vagy annyi mértékben felelősek a depresszióért, értékvesztésért, kiégésért a pedagógus szakma utóbbi öt-tíz évében. Sőt, ember kell ahhoz, hogy valaki ilyen körülmények között a hátán vigyen egy iskolát . De sajnos mindig vannak csinovnyikok, hatalmi helyzetbe került menekülők. Már ha az iskolaigazgató széke hatalom... Cili az utolsó műtétje után, rögtön az első munkanapján megkapta, hogy bejelentették kötelező minősülésbe (A pedagógus életpályamodellben elrendelt ellenőrzési rendszer. A szerk.). Az elmúlt egy év (SIC!) eredményei alapján. Ezután persze nem volt hajlandó aláírni az őt hátrányosan minősítő dokumentumot. Cserébe megfenyegették, hogy feljelentik, mert az iskola rossz hírét terjeszti. Csoda, hogy iskolát váltott? Az a csoda, hogy még hisz a tanítás szépségében. Hogy még ott van, és máshol újra megpróbálja. &bdquo;Az oktatást ellehetetlenítik. Embertelen a rendszer mind a gyerekekkel, mind a pedagógusokkal és valószínűleg a vezetőkkel szemben leginkább. Agyonnyomja az embert az igazságtalanság és a hozzá nem értők utasítgatása. Sajnálom a vezetőket, de mégis: talán emberségesnek kellene maradniuk.” Az igazgató szobájában – a tehetetlen magány története Vannak oázisok. Olyan általános iskolák, gimnáziumok, ahol összefogással, együttműködéssel nagyjából mindenki egy irányba húz. Tagadhatatlan, hogy a vezetők személyiségén múlik szinte minden. De nem abszolút minden. Olga intézményvezető, Panna pedig helyettes. A következőket mondták nekünk: &bdquo;Az ember baleknak érzi magát, amikor már egy munkáltatói igazolást sem állíthat ki. Azt csak aláírni kell. Ez a &bdquo;new wave.” Nincs döntési jog… semmiben. Túladminisztrált az egész. Mindenki, az egyszeri tanár is TÉNYLEG a szabadidejében csinálja. Csoda, hogy a kilátástalan bértábla bevezetése óta (2014) folyamatosan nő az elvándorlás? A kollégák többsége tapasztalt, így idősebb. Pont nekik nehéz a digitális nemzedékkel. Nincs összhang, nincs áthidaló generáció. A szülők manapság beadják a gyerekeiket az iskola-gyárba, ahol délutánra majd megjavítják őket. Az ingyen túlóra (30 alkalomig) mindennapos (kenyér-)gond. Van olyan Tankerület, ahol előre jelzik, hogy nekünk, vezetőknek nem ajánlatos 30-nál több túlórát adni egy kollégának. Hogy ne kelljen SEMMIT kifizetni. Ez a menedzser-szemlélet? Nem csak ruhapénz, könyvpénz nincs már évek óta. Nincs szolgálati lakás sem. Semmi extrát nem tudunk ajánlani a személyes varázsunkon kívül, hogy egy tanárt az iskolánkba csábítsunk. Mindent a tanáraink szerveznek. Nemcsak az óráikat: a rendezvényeket, a kirándulásokat, a központi kötelező kulturális keretből elrendelt színházlátogatások utaztatásait is. Jóval több a letanított óra, mint a törvényben meghatározott. Mert tanár nincs. Aki itt van, az tanít mindent. Tudunk olyan iskoláról, ahol 32 tényleges tanórában van a tanár a gyerekkel. Nincs szabad tankönyvválasztás. Idén búcsúzott el tőlünk egy kolléga, aki azért hagyta el a pályát 24 év után, mert a béréből már nem tudta kifizetni a rezsit. Egyedül neveli gyermekét. És aki egyszer &bdquo;felállt”, az nem jön vissza. Mindennapi munkánk, hogy tartjuk a lelket a többiekben." Az igazgatói szék forró. A katedra inog. Hogyan lehetne mindezek alapján maradásra bírni a pedagógusokat, netán újakat bevonzani? Szó szerint idézzük a vezetőket: – a gyerekek leterheltségének csökkentése (őket sajnáljuk leginkább!), – kisebb osztálylétszámok, – a pedagógus-leterheltség csökkentése, – megbecsülés, munkájuk elismerése, – béremelés, – tisztelet, elfogadás a szülők részéről, – kifizetett helyettesítés, túlóra, – szabad tankönyvválasztás. A magunk részéről nem tudunk mit hozzáfűzni.